Bujaság

 Bujaság

– I see you –

Írta: Nao

Lassan terjengett valami sötét, ragacsos és sűrű a hófehér konyhapulton. Finom illata volt, amolyan otthonillata, amikor a nagymama valami tortát készült befejezni hasonló masszákkal, vagy épp mikor egy nehéz, tanulással teli nap után majszolták szilárd halmazállapotban, persze nem azért, mert jól viselkedtek akár egy pillanatig is. Finom is lett volna az elkészült – borzalmas állapotban leledző – torta tetején, ha Jongin nem borította volna ki az egész tállal a kapucsengő hangos nyekergésére.

Irritáltan hagyta ott a csokoládévérben tocsogó frontvonalat, ahogy a csengő egyre csak őrjöngött, amivel Jongin abban a másodpercben igencsak sok szinten tudott azonosulni, pláne, hogy az idő is átlépett inkább a hetedik kínkeserves órába, amit az egyik barátjának szánt születésnapi tortába ölt, természetesen az órák számával egyenes arányosságban növekvő kudarcélményért cserébe. Azonban ahogy kezdeti frusztrációjával leverte szinte a kagylót a helyéről, és feldúltan förmedt rá az utcán ácsorgó szerencsétlenre a recsegő vonalon keresztül, a választól csak még inkább elhervadt minden a kis képzeletbeli zen kertjében... a maradék életkedvével egyetemben.

– Jöttem utánad takarítani! – szólt bele visszataszítóan vidáman egy mély, az évszaktól talán kicsit rekedtes hang, Jongin pedig szemeit megforgatva tenyerelt rá a kis kulcsocskára, hogy beengedje azt az embert, akit a mai nap szerencsétlensége már csak önmagában is vonzott, és titkon remélte, hogy az illető beragad a liftbe két órára, amíg ő eltüntetheti a szomorú torta romjait.

Így azonban jobbára csak nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy visszamehessen a háborús övezetbe, és jobb híján elkezdhesse feltakarítani a kiömlött, még mindig forró csokoládészószt. Mindez remekül ment egészen addig a pillanatig, amíg tükörképe be nem töltötte egész jelenlétével a lakását, és szürke szövetkabátját le nem dobta az előszobában... egészen addig nem is lett volna probléma ikertestvérének látogatásával, amíg az el nem fojtott vihogással nem kezdte el értékelni Jongin ötcsillagosnak indult, tabella alján végzett igyekezetét.

– Hogy ragadtál volna benn a liftben, Kai. Ne nevess, mert ez itt mind – bökött hevesen gesztikulálva a terjengő káoszra Jongin –, így, ahogy látod, ez ITT–MIND–A–TE–HIBÁD.

Sajnos Kai-t nem hatotta meg öccsének nem újkeletű dühe, így csak kirobbant belőle a kicsit sem együttérző nevetés, és leroskadt az egyik kényelmes, fekete székre, amely, bár összhangban volt bőrének sötét tónusával, fehér garbójával tökéletes kontrasztot állított. Jongin ugyan egy pillantásra sem méltatta őt, valahogy Kai bosszantó jelenléte egy szükséges, megszokott, természetes velejárója volt a körülötte történő katasztrófáknak, de Kai egy pár másodperc szünetet tartott, hogy végigmérje ikertestvérét, és elszörnyedjen, mennyire hajléktalanul is néz ki saját, drága otthonában.

– Felemás a zoknid... és, ha már itt tartunk, kacsaláb a macis mamuszod is – mutatott rá Jongin további hibáira Kai, aki természetesen csak szívességet szeretett volna tenni testvérének azzal, hogy könnyen megoldható problémákat hárít el az életében. – Látod, milyen rendes bátyád van? Megóvlak a következő katasztrófától az életedben, ugyanis ha még pár lépést teszel így, olyat esel, hogy nem lesz több epés megjegyzésed felém, az pedig hiányozna. Azért jöttem egyébként, persze azon kívül, hogy nézzem, ahogy takarítasz, hogy meghívjalak a következő fellépésemre formálisan is, ha már az üzeneteimet figyelmen kívül hagyod amiatt a... hogyishívják, na... Taehyun miatt?

– Sehun. Valószínűleg Sehunra gondolsz – felelte kicsit megvetően Jongin, majd egy óvatlan pillanatban, a heves takarítás közepette könyökével leverte a pultról a liszteszacskót, így immár a konyhája inkább hasonlított egy természeti csapás sújtotta területre, mint egy olyan helyre, ahol finom és szép torták készülnek.

– Igen, Sehunra gondolok, arra a srácra, akinek vékonyabbak a lábai, mint a csuklóm – vetette föl élete talán legbutább hasonlatát, és erre ráeszmélve elmélázva kezdte szemlélgetni saját csuklóját, ügyet sem vetve Jongin keserves zokogáshoz hasonlító nyöszörgéseire. – Szóval szeretnélek meghívni a koncertünkre, öcskös! – Már megint ez a szó. Jongin gyűlölte, mikor testvére azzal sem volt képes megtisztelni őt, hogy a nevén szólítsa, tekintettel a köztük lévő korkülönbség aprócska mivoltára.

– Mikor lesz, és van választásom, hogy elmenjek–e vagy sem? – Kai mosolya erre a gyönyörű, összetett kérdésre vigyorba fordult, amivel Jongin megpecsételtnek érezte a sorsát.

– Kénytelen vagy eljönni, te vagy a vész esetén a beugrósom, nem emlékszel? – Jongin ingerült horkanására konkrétan már új kifejezést kellett volna kitalálni, annyira nem fedte az, mennyire irritált volt még a felvetésre is. – Egyébiránt, ha ennyire számít az időpont, akkor pontosan négy óra múlva kezdünk. Miért, talán programod van Minhyunnal vagy kivel?

– Komolyan, Kai, még mindig ezt csinálod?! – csattant rá Jongin, direkt figyelmen kívül hagyva Kai gyerekes csipkelődését, illetve a koncert időpontját. Már az sem jelentett igazán meglepetést, hogy Kai órákkal azelőtt csábította biztos lidércbe Jongint, hogy ő maga is elkezdhetné a szokásos készülődéssel megírni sokadik végrendeletét. Az azonban meglepő volt, hogy oly sok fájdalom, szorongás, pánikroham és kínszenvedés után Kai még mindig nem tudott a pusztulásnak ellenállni, nem tudott kilábalni a mély gödrökből, amelyeket fullasztó, kétpólusú betegsége örömmel segített kiásni. – Hányszor mondjam el, hogy nekem ez nem így működik, nem tudom megjátszani magamat olyan remekül, mint te... – rázta meg nemlegesen fejét a fiatalabb, miközben egy lemondó szusszanással ült le a konyhapadlóra, és szinte kétségbeesetten nézte, ahogy a csokoládé lassan elegyedik a liszttel, és undorító, csomós valamiként szárad rá eddig makulátlan konyhabútorára. Valahogy így nézhet ki saját lelke minden egyes alkalommal, mikor Kai „beugrósaként” zárja a fellépéseket.

– Na és ha azt mondom, hogy kitakarítom a konyhádat cserébe?

– Mit vegyek föl? – vágta rá azonnal Jongin, ahogy szinte felpattant a katasztrófa kellős közepéből, és szinte futólépésben közelítette meg gardróbszekrényét, hogy felkutassa a leginkább eseményhez illő ruhákat. Hallotta még Kai mély, elégedett kuncogását a konyhából, és hallotta saját vészjelzőit, melyek szüntelenül sikítottak, és tették ezt, mindahányszor Kai volt kedves belerángatni őt ebbe az egész őrültségbe, amit ő az életének nevezett.

Jongin úgy érezte, aláírta a sokadszorra módosított halálos ítéletét újra, ahogy elővette szaggatott, fekete farmernadrágját, amit szinte csak az imádság tartott össze egy adag jóindulattal támogatva, illetve egy laza, oldalán felhasított inggel is megajándékozta a kompozíciót, hogy azon az estén egy hajszálnyit se hasonlítson önmagára... vicces, hogy pont aznap nem tudta volna meghazudtolni önmagát a sorozatos szerencsétlenkedésével, és pont egy ilyen napon volt kénytelen kibújni a saját bőréből. Lassan egyenesedett csak föl, ahogy engedte, hogy átjárja minden porcikáját a szabadság édes érzése, hogy szétterjedjen ereiben az a mérgező gondolat, hogy innentől bármit megtehet...

Gyűlölte Kai koncertjeit azért, mert ezt érezte mindegyik előtt.

– Egy kis smink nem ártana, Jongin, nem gondolod? – harsant föl Kai csöndes, ezúttal komoly hangja Jongin háta mögül... csöndes, mégis olyan volt Jongin füleinek, mint valami robaj... fülsiketítő, bénító, majd adrenalint szétárasztó, veszélyt sugalló robaj. – Nem csak neked, ami azt illeti... – lépkedett komótosan Jongin mellé, és elmélázva mérte végig saját vékony, fehérbe burkolt alakját a tükörben, miközben végigsimított makulátlanul sima, ragyogó arcbőrén, amely szebb napokat nem is élhetett meg.

Jongin mindig is irigyelte Kai kisugárzását. Bátyja mindig az az ember volt, aki amint besétált egy helyiségbe, ott síri csönd lett, vizslató szempárok tömkelege fordult az irányába, és az emberek elvesztették szavaikat éppen folytatott beszélgetéseikben, amíg Kai el nem hagyta a teret. Karizmatikus, megnyerő, fülledt, fullasztó, mérgező volt a jelenléte, még akkor is, mikor meg sem szólalt, mikor a legegyszerűbb ruhákban rejtette el törékeny, mégis meglepően izmolt alakját... és még akkor is, mikor öccse társasága valamelyest enyhített halálba csalogató energiáin.

– Neked minek, Kai? A sminkeseid csinálják a fellépősminkedet... – sóhajtott egyet szinte irritáltan Jongin, miközben maga elé húzta az asztalon tolongó kozmetikumok halmát, és kihalászta belőle az alapozóját, ami nemhogy világosította volna kreol bőrét, amely Kai-éval ellenben tele volt apró bőrhibákkal, hanem kiemelte bronzos árnyalatát, elfedve az apró hegeket, amiket talán bátyjától is átvállalt tinédzserkorukban.

Kai talán ezt szerette az öccsében a legjobban... még mikor az alteregóját kellett játszania, sem ügyelt arra, hogy az idióta szépségideáloknak megfeleljen. Fehérnek, visszahúzódónak, természetesnek kellett volna lennie, ha meg akart volna felelni bárkinek, aki nem a bátyja volt, de ehelyett sötét bőrén még sötétebb, fekete árnyalatokat használt, erősen, eldobva minden megfelelési kényszert, amit a társadalom megpróbált belé táplálni születésétől fogva. Jongin mindig is ilyen volt... amilyen volt. Álarcok nélküli, kendőzetlen szerencsétlenség, akinek mégis jól állt minden mozdulata, minden tragédiája, minden szava, ami lepergett Kai-énál kissé teltebb ajkairól.

Ilyenkor azonban nem voltak különbségek. Jongin éjsötét, álarc nélküli, szinte láthatatlan köpenybe burkolózó, tökéletlen tökéletességet sugárzott, ahogy felkerült erős, sötét sminkje szemei köré, amelyeket megnagyított egy csöppnyi ezüsttel, így mintegy csőrt adva a fekete hollóknak, amelyre hasonlítottak hatalmas, gyönyörű szemei pislogás közben... míg Kai nyers eleganciát, normák, elvárások, szűzies, ártatlan fehér mögött alattomosan rejtőzködő, perzselő, nem evilági pusztítást eresztett útjára minden légvételével.

– Azért akarom, hogy te csináld, mert elmossa a különbségeinket, amikor ugyanazt teszed velem, mint magaddal – felelte öccse fölöslegessé vált kérdésére Kai, és ez az alig néhány szó akkora mázsás űrt vert kettőjük közé, amelyet talán tapintani is lehetett volna. Jongin vetett egy pillantást Kai-ra a tükörből, mielőtt akár egy mozdulattal reagálhatott volna a súlyos szavakra, és ebben a pillantásban az ő szemei égtek a pusztítás tüzével, Kai íriszei pedig őszintén, széthúzott paravánok ezrei mögül kilépve csillogtak, ahogy várta, hogy Jongin elmossa néhány ecsetvonással a realitás határait.

Kai sosem volt az az alkat, akinek akármi rosszul állhatna, talán ő volt az egyetlen ember, akit Jongin úgy ismert, hogy bármit magára húzbálhatott anélkül, hogy megmosolyogták volna az utcán, de ahogy Jongin sminkmesterszámba ívelő tehetsége nyomot hagyott az arcán, úgy váltak vonásai egyenesen szürreálissá a mesterségesen megalkotott tökély homályában. Bőre csillogott, mintha a leggyönyörűbb aranyból lenne, szemei, Jonginéval ellenben keskenyebben, kecses, apró rigókként repkedtek ében tincsei kalitkájában, ajkai pedig dúsabban váltak szét, hogy kiereszthessen egy felszabadító, mégis szinte néma sóhajt, ahogy Jongin befejezte remekművét... ami törölt minden eltörölhető különbséget kettejük közt.

Dolguk végeztével az alig öt perccel idősebb egy elégedett mosolyt villantott föl a tükörképüknek, és végül hús-vér tükréhez fordult, hogy vészes közelségből szemlélhesse meg ikertestvére átalakult, festménybe illő vonásait.

– Készen állsz...? – kérdezte alig hallhatóan, mire Jongin fölvette Kai leghazugabb mosolyát, mintha csak egy ruhadarabot cserélt volna le magán.

– Amíg nem muszáj, nem bújok teljesen a bőrödbe... megint játszani fogjátok... azt a dalt? – kérdezte Jongin kicsit tétován, ahogy egy pár lépéssel kihátrált a túlságosan intim pillanatból, és Kai pillantásával is csak a tükörben volt képes felvenni a kontaktust. Kai tekintete azonban hirtelen a hajával egyszínűre váltott, ajkai pedig megremegtek kicsit, ahogy egy keserédes mosolyra húzta őket, a szavak pedig úgy csöppentek róluk, mint a legédesebb selyemfűméz.

– Ha nem játszanánk, nem lenne rád szükségem, Jongin.

***

Az eufória megrészegít. Kitörli a rossz emlékeket, elfeledteti a tegnapot, homályba borítja a holnapot, eltorzítja a jelen mulandó, keservesen pillanatnyi mivoltját. Virágillattá változtatja a többszáz, ezer ember testszagát, amely addig fojtogatónak tetszett, mostanra éltető oxigénné avanzsált. Ami addig nyomorgás volt, az most egy extázis, egy kéjben tocsogó pillanat, ahogy minden oldalról testek simulnak egymáshoz, egyszerre mozognak, összekapaszkodnak, szinte eggyé válnak a tömegben. A mellettünk álló félrészeg férfi zihálása már nem irritáló, hanem a fülünkben csengő felhívás egy időszerű keringőre. Egy mocskos, velejéig romlott, kellőképp vágyott keringőre.

Kai eufóriával jellemezte minden koncertjüket. Megrészegedve a közönség sikoltásaitól, a villódzó fényektől, a dübörgő basszustól, a fülsiketítő doboktól, a gitár ritmikus, néhol progresszív zúgásától, a saját dalszövegeitől, amelyek kéjben, kínban, vérben úszva vertek tábort a megvadult közönség minden négyzetmilliméterén, mint egy keselyűraj, amely haldoklók fölött körözve várta, melyikük hullik el előbb, melyikük belsőségei lelnek hasznosabb szerepre egy dögevő gyomrában. Kai halálsikolynak beillő, költészetnek csúfolt, pofátlanul mélyre ható, fájdalmasan mély mondatokba rendezett szavai pontosan ilyenek voltak... addig–addig lengedeztek a levegőben, míg el nem pusztították mások valóságát, míg meg nem törték a biztonságot, ki nem fordították hallgatójukat, és végleg nem végeztek velük. Ezt nevezte extázisnak.

A könnyáztatta reggel már este meghalt,

Eltűnt, mint a nap az égről.

Kinyújtom a kezem, hátha elérem,

De minduntalan megszökik előlem.

A zokogó holnap már tegnap holtan ébredt,

Mint az emlék, amelyben még nevettem.

Visszahoznám...

De az idő fejre állt, s elérni már nem érem.

Az este már reggel mély álomba szenderült,

Csak én nem értem, miért nem alhatok vele.

Aludni akarok, könnyekkel álmodni,

Amelyek valósággá válva fojtanak

A vörös, haldokló égbolt álmába.

Kai extázisa mindig ugyanaz volt, a haldokló, rózsaillatú égbolt rázuhant, ahogy ő is zuhanni kezdett... térdre rogyott, szempillái sűrű verdesése közepette az égbolt könnyei szürke patakokat fakasztottak porcelánbőrén, és mire a fények elsötétültek, ő sem látott tovább reszkető kezeinél, amelyek a patakokat próbálták kiszárítani... vagy épp a valóság és Kai közé állítani egy stabil falat.

„Mitől félsz a legjobban, Kai?”

Két hűvös, puha tenyér simítását érezte forró arcán, a sötétséget lassan félhomály váltotta föl, ahogy a jeges érintések szinte perzselve bőrét térítették magához elméjét a stagnáló kábulatból. Ez már közel sem volt eufórikus, már közelében sem volt az extázisnak, ahogy addig egyszer sem... Kai hiába hajszolta megszállottan. Egész nyomorult, tyúkszaros életében azt várta, mikor hoz ez a keserves könnyekkel, vérrel, tragédiával átitatott pár sor megnyugvást, elengedést, de sosem akart eljönni a pillanat. Talán sosem lesz megnyugvás vagy elengedés, de talán könnyebb sem lesz egy hajszálnyival sem.

Kai szempillái önálló életet élve reszkettek, de kétes, hogy Jongin jeges, mégis olyan forró érintései voltak érte a hibások, vagy éppen az, ahogy könnyei patakokként csordogáltak acélkéken csillogó, földöntúli mélységeket rejtő szemeiből. Légzése azonban a szorongás ellenére is nyugodt volt, így olyan volt, mintha csak belenyugodott volna abba, hogy a fájdalom, a megaláztatás és a szeretetéhség felemésztette az egész lelkét. Ám felnézve Jonginra lelke egy kicsit megborzongott, jelezvén, hogy létezik még, lélegzik még, érez még... de már csak pislákol jelenléte.

– Vedd el... – suttogta halkan, erőtlenül, ahogy végre kitisztult a látása, és megpillanthatta Jongin hasonlóképp könnyáztatta arcát. A festék szemei körül ugyanúgy volt elkenődve, mint Kai-é, ugyanolyan apró patakocskák vezettek le egészen arccsontjáig, és ahogy Kai-t nem, őt sem csúfította el mindez... csak megtorpantóan emberinek tűnt tőle egy szürreális világban. – Jongin, kérlek... vedd el. Hadd adjam oda...

Jongin szusszanása olyan volt, mint egy síp szava a jeges téli éjszakában... átszakította a némaságot, fájdalmasan belehasítva Kai dobhártyájába. Kai tudta, Jongin mennyire gyűlöli átvenni a fájdalmát, a szenvedését, mennyire gyűlöli a tudatot, hogy csak utólag osztozhat rajta Kai-jal, de utólag kamatostul... Kai szorongása, a rohamai olyan jeges zuhanyok voltak számára, amelyeket ép ésszel is nehéz kibírni, nemhogy megtört, sajgó tudattal, ami attól sikít szüntelenül, hogy sosem lehetett Kai mellett, mikor szüksége volt rá. Így ülő helyzetbe húzta sötét, reszkető árnyékát, és habozás nélkül vette föl vele a szemkontaktust, amelyet Kai egy pislogással sem volt hajlandó megtörni.

– Mitől félsz a legjobban, Kai? – suttogta lágyan, mégis határozottan kettejük közé Jongin, mire Kai fájdalmasan csillogó szemei újból megteltek keserves könnyekkel.

– Muszáj ezzel a kérdéssel kezdened mindig?

– Kai, mitől félsz a legjobban?

– Attól, hogy visszajönnek értem... hogy elvisznek újra, bezárnak, és azt mondják a rácsokon keresztül, hogy aki rosszul viselkedik, az megérdemli a büntetést. Tudod, nem is rácsok voltak azok, hanem csak apró, kereszt formájú lyukak egy rozsdás fémlemezen... alig jött be rajtuk fény... és mikor néha kinyílt az ajtó, annyira elvakított, hogy nem tudtam megvédeni magam... akkor sem, amikor egyesével eltörték az ujjaimat, akkor sem, amikor égő vasat nyomtak a bőrömhöz... akkor sem, amikor a Pokol felé fordítva lógattak föl, mert megtalálták rólad a képet... – suttogta megtörten, mégis rendíthetetlenül, ám az utolsó szavaira újra előtört belőle a zokogás, és Jongin fagyos ujjaiért nyúlt, hátha azok kapaszkodót adnak majd az emlékek gödrében, de nem... ezúttal nem volt elég. Tudta, hogy huszonnyolc éves fejjel már nem vihetik vissza a nevelőotthonba, ami inkább haláltábornak tűnt innen... temetője a reménynek, az elfogadásnak, a szeretetnek... de rémálmai szüntelenül ostromolták napról napra egyre intenzívebben. Jongin vonásai megfeszültek Kai rémült, fájdalmas érintésére, de tenyere szeretetteljesen simult bátyjáéba, hátha ez majd megszünteti a fájdalmat, és Jongin élheti meg helyette... de ezzel csupán egy könnycseppet tudott szabadjára engedni, így egy reszketeg légvétel után csak megrázta a fejét.

– Mitől félsz a legjobban, Kai?

– Önmagamtól. Hogy újra kárt teszek benned... hogy újra bántalak, mint régen... pedig esküszöm, nem direkt tettem, Jongin...

– Kai, mitől félsz a legjobban?

Kai elveszetten sütötte le szemhéjait, ahogy a több méter vastag és magas falak romokba dőltek, és a pillantás, amivel felnézett újból Jonginra, az immár egészen más volt, mint az eddigiek.

– Attól félek, hogy elveszítelek.

Olyan volt ez, mintha megnyílt volna egy új ajtó, amin keresztül kérve-kéretlenül özönlöttek Jonginhoz Kai keserű, fájdalmas emlékei. Olyan volt, mint átok és áldás egyszerre. Jongin látta a rengeteg sötétben töltött nappalt, látta a keresztes fémlapon keresztül beszűrődő fényt, látta Kai-t a sarokban zokogni a kettejük képe fölött, ami akkor készült, mikor még édesanyjuk nem jutott arra az elhatározásra, hogy Jonginnak jobb lesz egy erőszakos, birtokló, szeretetéhes báty nélkül felnőnie. Érezte az ujjaiban a fájdalmat, érezte a saját égető hiányát, olyan erősen, ahogy neki talán sosem hiányzott Kai, ugyanis neki azt mondták a szülei, hogy a testvére meghalt, még temetést is rendeztek a számára... egy halott ember utáni vágy enyhül az évek folyamán... Kai viszont nagyon is tudatában volt annak, hogy Jongin élt, virult, tökéletesen teljesített az iskolában, ugyanis az anyja havonta küldött levelet, hátha úgy nem érzi majd annyira elfeledettnek magát...

Jongin nyugodtsága pillanatok alatt odalett, ahogy átvette Kai akkori összes fájdalmát, dühe pedig ezzel arányosan nőtt és nőtt benne, amiért régen szeretett édesanyja ilyeneknek tette ki lelkének leszakadt felét. Jongin teste Kai-é helyett kezdett reszketni, bár ő már rég nem a pánikroham maradéka miatt volt ennyire feldúlt, hanem a tény miatt, hogy tizenkét gyönyörű évet vett el tőlük egy buta döntés, egy önző gondolat, egy koporsófedél alá való senki. Még jó, hogy évek óta ott is fekszik hőn szeretett férjével együtt.

– Soha nem fogsz elveszteni, Kai... – suttogta Jongin kettőjük közé Kai mély hangján, míg Kai Jongin legnyugodtabb pillantását vetette testvérére, miközben közelebb hajolt a fiatalabbhoz.

– Vedd el... vedd el a félelmeimet, Jongin... biztosíts arról, hogy itt maradsz, hogy nem vehet el tőlem senki már...  – Jongin ajkai elnyíltak Kai lágy, negédes szavaira, pillantása folyamatosan cikázott bátyja ajkai és igéző tekintete közt, mintha a maradék józan eszét is elvesztette volna... ekkor azonban meghallotta, hogy valaki a folyosón Kai-t szólongatja, és testvére legszebb félmosolyát arcára öltve simított végig Kai szürrealitásért reszkető, dús ajkán, ezzel nemhogy megszüntetve, hanem még feszültebbé téve ezt a pillanatot.

– Remélem, végignézed ezúttal, ahogy magamra húzom a lenyúzott bőrödet, Kai. – Jongin szavai már szinte perzselték testvére megváltásért reszkető ajkait, de ahelyett, hogy megadta volna a pillanatnyi megnyugvást Kai-nak, csak hajába markolva húzta hátra a fejét, hogy mérgező csókjának reményét még meghagyva lépdelhessen ki az apró helyiségből. Útközben felkapta a folyosón hagyott fülmonitort, majd Kai mozdulataival túrt izzadt, szanaszét álló tincsei közé.

Néha meg kell tagadnunk önmagunkat, hogy igazán megtaláljuk a saját lelkünket... Jonginnak azonban keresnie sem kellett volna a lelkének elveszett, megcsonkított felét, mégis eldobta saját, ép, fényes lelkét, hogy bátyja bőrébe bújva léphessen föl a színpadra, megélve pár dal erejéig Kai extázisát, elvéve tőle a rivaldafényt, magára rángatva minden hangot, minden szót, minden ütemet, minden mozdulatot, ami egykor a bátyjáé volt... amiket mindig vagy a közönségből, vagy a színpad mögül nézett végig, amelyek szinte öntudatlanul is beleivódtak az életébe, kitöltve a hézagokat, kiölve a kétségeket, a józan észt, a hamis mosolyokat, lenyúzva a bőrt mindenéről, mert az alatta lévő hús nyers, fedetlen, őszinte. Már valóban nem voltak különbségek... Kai árnyékként nézte végig Jongin produkcióját, telt ajkait véresre harapva, ahogy látta Jongin ártatlanságát porba hullani, ahogy látta saját, mérgező lelkét öccsébe költözni, ahogy látta, miként teljesedik ki Jongin ezáltal... ezt eddig sosem merte végignézni, tudta, hogy túl sokat vett volna ki belőle, érezte, hogy nem egészséges, amivé Jongin ilyenkor vált...

Jongin a következő másodpercben azonban hátat fordított a közönségnek, kezeit széttárva vetette hátra fejét, ezzel gyönyörű ívet adva tökéletes, festményekbe illő testének, tekintete azonban Kai-ra szegezte, és ezúttal nyoma sem volt a morállovag kisöccsének... pláne, ahogy arcával is felé fordult, és már-már önkívületben mérte végig őt, miközben a mikrofont lassan az énekléstől kiszáradt ajkaihoz emelte, és szinte pislogás nélkül tartva a szemkontaktust másik felével suttogta bele a szavakat, amelyek mindkettejük sorsát végleg megpecsételték.

„Tőlem függsz... és nem menekülsz.”

***

A zenekar koncertjei általában azzal zárultak, hogy Jongin Kai-hoz hasonlóan kegyetlen pánikrohamot kapott, ahogy eltűnt a lelkéből Kai minden fájdalma, ahogy megszabadult az érintetlen lelkét beszennyező gondolatoktól, vágyaktól, ahogy megszabadult Kai démonaitól. De ezúttal nem történt semmi. Jongin, amikor az utolsó dalt is eljátszották, Kai-ként lépdelt le a színpadról, hogy adhasson testvérének egy égető, vággyal teli pillantást, olyat, amilyen mindig is fordítva osztoztak, olyat, amelyet Kai csak álmaiban kapott Jongintól. A legbetegebb, legfülledtebb, legtitkosabb álmaiban. Éppen ezért nem mert igazán megszólalni sem egészen addig, amíg össze nem szedték a dolgaikat, köszönetet nem mondtak a csapatnak, és be nem passzírozták magukat Jongin gusztustalanul környezetbarát hibrid autójába.

– Miért nem adod vissza, Jongin? – kérdezte Kai csöndesen az anyósülésről, ahogy öccse rendíthetetlenül nyugodt vonásait tanulmányozta, amelyek egy ilyen megrázó koncert után már–már természetellenesnek hatottak. Jongin vonásai lágy, szinte megbocsájtó mosolyba rendeződtek a kérdésre, és egy halk kuncogással megrázta a fejét.

– Mert tudom, hogy nem akarod visszakapni. Most talán jobb helyen lesz nálam a fájdalmad, Kai.

– Nem akarom, hogy nálad maradjon...

A motor egy apró, elhaló hangot hallatva állt le Jongin háza előtt, és ahelyett, hogy Jongin válaszolt volna, csak egy apró mosollyal ajkain szállt ki a járműből, ezzel is egyértelművé téve, hogy Kai bizony nála éjszakázik... aki ezúttal kicsit tétován követte a gyönyörű lakásba, amely mindig megnyugvást tartogatott neki... ezeket a pillanatokat kivéve. Jongin már-már kívülállónak tűnt saját lakásában, mozgása inkább volt ikertestvéréé, mint sajátja, pillantásai pedig megrészegítették Kai még épen maradt gondolatait is. Rémisztő, mennyire megváltozott néhány röpke óra alatt, mennyire mássá tette Kai elnyomott fájdalma... rémisztő, mégis üdítő volt ez az új Jongin.

– Ugyan, Kai... – rázta meg fejét ismét a fiatalabbik, ahogy lassan lesimította vállairól a kabátot, és nagyon lassan, felvéve a szemkontaktust bátyjával pattintotta ki a felső két gombot ingén. Az anyag lassan vált szét makulátlan bőrén, feltárva Kai előtt még azt is, hogyan emelkedik és süllyed ádámcsutkája, ahogy nagyobbat kell nyelnie látványára. – Tudom, hogy megvagy a fájdalmaid nélkül is... és azt is tudom, hogy hiába rémítelek talán halálra most, azt kívánod, bár ilyen lettem volna attól a perctől, hogy visszatértél az életembe. – Mondandója közben lassan közelebb lépkedett tükörképéhez, ő pedig szinte öntudatlanul döntötte hátát a falnak, szinte megigézve nézte végig, ahogy Jongin a józan ész utolsó szikráját is eloltotta magában, és engedett Kai összes vágyának, ami immár mindkettejükben szüntelenül tombolt. – Hány embert is csókoltál meg úgy, hogy azon gondolkodtál, talán az én csókom is hasonló ízű lehet...? – Ez az apró kérdés azonban már Kai cserzett, telt, vágyakozó, szomjas ajkain ült meg szinte, ahogy Jongin olyan veszélyes távolságba került, hogy mikor Kai levegőt vett, Jongin mellkasa emelkedett.

Kai tétova ujjai lassan felszaladtak Jongin izzadságtól csillogó nyakára, óvatosan végigsimítva finom, gyönyörű bőrén, hogy aztán tarkóján át öccse rövid, lágy tapintású tincsei közt lelhessenek új otthonra. Képtelen volt felfogni ezt a pillanatot, azt, hogy Jongin minden észérvét végre eldobta, azt, hogy tényleg csak az övé lett, nem veheti már el tőle senki, sem az anyjuk, sem az a srác, akinek pálcika lábai vannak, sem a sötétség, sem a félelmei... csak ekkor eszébe jutott az a rengeteg pillanat, amikor Jongin eltolta magától, elutasította a rajongását, a tiszta, gyermekien őszinte szerelmét, amikor azt mondta, ezt nem tehetik meg magukkal, vagy éppen azt, hogy ez bűn, ezzel pedig újabb tortúrába lökte vissza Kai-t, aki ilyenkor újra megjárta a földi poklot a viszonzatlan szerelem oltárán áldozva. Mindeddig tudta, hogy hiába könyörög Jonginnak akár egy örökkévalóságig akár egy csókjáért.

– Miért teszed ezt velem...? – suttogta elkínzottan Kai. – Egész életemben csak téged akartalak, életem első emléke is az volt, ahogy adtál nekem egy szál virágot, én pedig szinte szerelmet vallottam neked négyévesen... azért vittek be az intézetbe, mert anyánk rajtakapott, amikor megpróbáltalak sokadszorra is megcsókolni álmodban... Jongin, akárkit megcsókoltam életemben, minden egyes alkalommal arra gondoltam, vajon neked is ilyen puhák vagy édesek az ajkaid, akárhány emberrel feküdtem le, mindegyiküknél csak arra gondoltam, hogy veled milyen lehet... nem szerettem senkit egész életemben, csak téged... kérlek, ha nem akarod most azonnal megmutatni, milyen vagy, milyen az ízed, mikor megcsókollak, vagy milyen az, amikor nem csupán kiejted a nevem a gyönyörű ajkaidon, hanem aközben sóhajtod, ahogy eggyé válunk... akkor, kérlek, ne tégy tönkre még jobban...

Jongin ajkaira halovány, negédes mosoly kúszott, ahogy testvére összes szava megült kettejük közt. Mosolyában azonban nem volt egy villanásnyi gúny vagy sajnálat sem, inkább várakozó, egyre kevesebb titkot rejtő gesztus volt, amelyet már csak az tört meg, ahogy lassan előrehajolva zárta be ajkaik közt az utolsó légvételnyi távolságot.

Olyan volt, mintha egy hatalmas gát omlott volna le, utat engedve a pusztító erejű, hatalmas mennyiségű víznek, amely elsodor minden morális észérvet, ép gondolatot. Kai térdei olyan szinten megremegtek öccse érintésétől, hogy tincseit markoló ujjai már-már kapaszkodót kerestek bennük, Jongin azonban olyan odaadással karolta át bátyja derekát, és olyan szeretettel kóstolgatta sajátjához hasonlóan dús és mézédes ajkait, hogy Kai-nak eszében nem volt pont most egy eszméletvesztéssel kihátrálni ebből a lélegzetelállító pillanatból. Szíve majd’ áttörte bordáinak kalitkáját, szabad keze máris Jongin lenge ingének anyaga alatt lelt otthonra, hogy mellkasára simítva nyugtázhassa, mennyire hasonlóan egészségtelen ütemet vett föl Jongin szíve is.

Nem igazán volt szükség gondolatokra, kommunikációra... egy teljes egész két, összekapcsolt részeként pontosan tudták, mit akart a másik, mi az, amellyel az őrületbe kergethették egymást, mi az, amelyre mindketten ugyanolyan kegyetlenül vágytak már. A ruhák is sorra kerültek le mindkettejükről, apró romhalmazokként emlékeztetve a határokra, amelyeket Jongin oly következetesen, mégis oly ostobán felhúzott kettejük közé. Azonban hiába értek be a hálószobába, hiába szűnt meg köztük minden akadály, legyen az ruha, levegő, tér, vagy épp idő, Kai kétségbeesett, kapkodó csókjai arra engedtek következtetni, hogy még mindig attól rettegett, hogy Jongin nem csak az övé... így egy óvatlan pillanatban Jongin elnyúlt az éjjeliszekrénye felé, hogy a fiókból kivehessen egy bőr, szegecselt nyakörvet egy hozzá tartozó lánccal, és amikor Kai elszakadt éltető ajkaitól, egy már-már veszélyesen gyönyörű, halálba csalogató mosollyal tette föl bátyja nyakára a billogot, a láncot pedig annyira föltekerte kézfejére, hogy a már így is feszes lánc hatalmasat ránduljon Jongin legkisebb kézmozdulatára is.

– Mondd csak, Kai... kihez tartozol? – suttogta szinte reszketegen a fiatalabb Kai ajkaira, miközben annak lágy cirógatására lassan szétnyitotta hosszú, izmos, gyönyörű combjait, és mielőtt Kai birtokba vehette volna Jongin testét, lelkét, életét, halálát, teljes létezését, egy halovány, boldog, kéjes mosolyt villantott öccsére.

– Hozzád... te pedig örökké az enyém vagy.

***

– Mi a legszebb emléked?

– Nagyjából hat évesek voltunk... még abban a régi, hatalmas házban laktunk a tengerparton. Kagylókat gyűjtöttünk mindig, emlékszel? Volt az a kis földnyelv, amit dagálykor mindig elnyelt a víz, azonban mikor visszahúzódott, csodálatos kagylókat és kavicsokat találtunk a homokban. Emlékszem, egyszer nagyon beteg voltam, te viszont kimentél, hogy összegyűjthesd nekem a legszebbeket, és egy cipősdobozt átalakítottál ereklyetartóvá, aztán megfenyegettél, hogy ha nem leszek jobban, eldugod, és soha többé nem adod vissza... emlékszem a csókra, amit a homlokomra adtál... az illatodra, ami a sós tengeré volt... emlékszem az apró homokszemekre a ruhádon... emlékszem a csálé hajadra, amit magadnak levágtál, mert mérges voltál anyára, hogy hosszú hajjal járatott iskolába.

– Tényleg gyűlöltem a hajamat...

– Ettől függetlenül katasztrófa volt, ahogy megnyírbáltad...

– Tudom... de így legalább beengedtek a fiúk a saját részlegembe pisilni. Mi az, amit sosem bántál meg? – E szavakat csak egy nosztalgikus, lágy mosoly követi.

– Nos, az első és az összes utána következő közös éjszakánkat nemhogy nem bántam meg, de megunni és megszokni sem tudtam... de ami ezen kicsit túlmutat, az talán az az este volt, amikor együtt hazamentünk a szüleinkhez... azután a tizenkét hosszú, elpocsékolt év után... emlékszem, milyen arcot vágtak, amikor megláttak minket egymás oldalán, kézen fogva, ugyanabban a fehér ingben és fekete nadrágban... emlékszem az összes mocskolódó, undorító, hazug szóra, amit hozzánk vágtak, arra, ahogy ki akartak dobni minket a házból, mert mindketten szégyent hoztunk rájuk... szerintem az első döbbenetük volt az az arckifejezés is, ami akkor fagyott az arcukra, amikor karöltve beléjük vágtuk azt a rozsdás baltát, amit mindketten gyűlöltünk kiskorunktól fogva... nem bántam meg egyetlen vércseppet sem, ami a ruhánkon landolt, nem bántam meg egy verejtékcseppet sem, amely még jobban beszennyezte a ruháinkat, miközben kivonszoltuk őket a szirtre, és nem bántam meg azt sem, hogy csak úgy kitöröltük őket az életből, nyomtalanul.

Csönd. Persze nem a kínos fajta, csak éppen az, amelyben a süvítő szél hangja is fülsiketítő, amelyben az órakattogás ezernyi bomba robaja... Kai halk kuncogása is dobhártyaszaggató, Jongin egy szusszanással azonban ismét megtöri a csöndet, nem sokkal azután, hogy bűnös, közös titkaikról először beszélt hangosan.

– Mit szeretsz a legjobban, Kai...?

– Rajtad kívül? – húzódnak halovány, mégis őszinte vigyorra ajkai, mire Jonginból is felszakad egy halk, őszinte kuncogás. – Talán... félni.

– És mitől félsz a legjobban, Kai? – suttogja Jongin csöndesen, még mindig mosolyogva, ahogy végigméri testvére félmeztelen, gyönyörű testét, nyakát, amelyen hónapok óta szüntelenül ékeskedik a bőr nyakörv, amelyet Jongin nem engedett egy pillanatra sem levenni. Bőre szinte kifehéredett, amiért hónapok óta nem járt a lakáson kívül, neve már szinte csak Jongin szájából hangzott ismerősen, ahogy józan eszével együtt identitását is öccse lábai elé dobta, mint levetett kabátot, amit a hidegben ő majd felvehet... és kérem szépen, nagyon hideg volt az elmúlt pár hónapban, Jongin pedig akárhányszor kilépett az ajtón, Kai arcát, nevét, tulajdonságait, bőrét öltötte magára, részben meggyilkolva kettőjükért önmagát... fogva tartva bátyját, óvva a világtól, hogy többé senki se bánthassa őt... Jongint leszámítva, persze.

– Tőled.