Harag

Harag

Írta: 언니 (Unni)

Szinte a születésüktől fogva elválaszthatatlanok voltak: idejük nagy részét a másik társaságában töltötték, soha egy hangos vagy bántó szó nem hagyta el szájukat. Számukra mindig a másik volt a legfontosabb. Ha betegség gyötörte valamelyiküket, akkor a társa egyetlen másodpercre sem távozott mellőle: ápolta, szerette, védelmezte és várta, hogy újra talpra álljon, s megint egymás játszópajtásai legyenek. Az évek teltek, és a gyerekek lassanként felcseperedtek. Külsejük teljesen, viselkedésük némiképp megváltozott, azonban a kötelék, mely összetartotta őket, semmit sem halványult az idő során. Örök barátságot fogadtak, s készek voltak ezért minden mást feláldozni.

Viszont ahogy azt mondani szokás: semmi sem tart örökké. Így a két fiatal barátsága is veszélybe került, amikor egy harmadik fél bukkant fel az életükben, s fokozatosan alakultak át az érzéseik. Nemcsak egymás iránt, hanem az idegen irányában is. Veszélybe került az, ami elválaszthatatlanná tette a két barátot.

De kezdjük inkább az elején: adott egy kisfiú és a legjobb barátja, akik tűzön–vízen elkísérik egymást. S adott egy váratlanul betoppanó idegen, aki a feje tetejére képes állítani a legerősebb kapcsolatot is, míg végül a barátokból ellenségek válnak, a szeretetből gyűlölet lesz, s nem marad más a végén, csak a bűnbánat...

* * *

Ismét ragyogó napsütéses reggelre ébredt a város. A fénysugarak vigyázva kúsztak be a függönyrés alatt, megvilágítva az idáig sötétségbe borult kicsiny szobát. Megmelengették a kedvenc kisállat ketrecét, aki halk nyüszítéssel reagált az érzésre, majd beljebb kúszott, s elrejtőzött a parányi, fából készült házikójában. A nyalábok tovább merészkedve megvilágították az ágyat, lágyan megcirógatták a szendergő kisfiú orcáját, s ezzel mosolyt csaltak ki belőle. Szemhéjai rögvest feleltek: szabályosan kipattantak, és már a következő lendületével ült is fel a fekhelyen, hogy nagyokat nyújtózva életet leheljen elgémberedett tagjaiba.

Lerugdalta magáról a takarót, majd egy gyors mozdulattal leugrott az ágyáról, hiszen méretéből adódóan alig lógott le a lába. Még egyszer megtörölgette a szemeit, a kisállat ketrecéhez somfordált, és mosolyogva köszöntötte a kedvencét. A kiürült tálkát megtöltötte némi száraz rágcsálóeleséggel, az itatóba pedig friss vizet öntött a ketrec mellett pihenő üvegből, majd lehámozva magáról a pizsamát, a szemközti fürdőszobába caplatott, hogy megmossa az arcát, és a fogait is tisztává varázsolja.

– TaeMin-ah?! – érkezett a földszintről a kiáltás, ahogy meghallották odalent az ajtók súrlódását.

– Igen, Umma?! – felelt hasonló hangszínnel.

– Igyekezz, nehogy elkéss az iskolából! – utasította rendre gyermekét az édesanya. – Mindjárt indulnunk kell!

– Máris kész vagyok!

– Megetetted a hörcsögödet?

– Igen!

– Friss vizet is tettél neki?

– Igen, Umma!

– Jól van, ügyes vagy, TaeMin-ah! – Mosolygás érződött a dicséretben.

A kisfiú kihúzta magát, örült édesanyja elismerő szavainak, majd sietve megpucolta a fogait, és már rohant is vissza szobájába, hogy felöltözzön, és anyja elkísérje őt az iskolába. Alig nyolc és fél perccel később már talpig díszben ácsorgott a bejárati ajtó előtt, türelmesen várva édesanyjára, aki az utolsó simításokat végezte sminkjében. Még egyet sóhajtott az anya, miközben elsimította ruháján az esetleges ráncokat, aztán belebújt a kabátjába, és hóna alá csapta kistáskáját.

– Induljunk, TaeMin-ah – nyúlt a kilincs felé, pontosan ekkor szólalt meg az ajtócsengő, melynek hangja végigszáguldott a lakáson. – Ki lehet az ilyen korán? – sandított a fiára, s tekintete majdnem elárulta az anyát, hiszen pontosan tudta, hogy fia kedvelt játszópajtása csengetett.

– Nem tudom, Umma – emelte fel tenyereit tanácstalanul.

– Akkor a legjobb lesz, ha beengedjük – mosolygott, majd lenyomta a vaspántot, és kitárta a vaskos térelválasztót.

– TaeMin hyung! – kiáltott fel vigyorogva a kint ácsorgó gyermek.

– JongIn-ah! – viszonozta a boldogságot, épp olyan széles görbülettel, mint ahogy legjobb barátja köszöntötte őt.

– Jó reggelt, Eomeoni! – hajolt meg udvariasan, miután sikerült elengednie barátja vállát, hogy köszönthesse az édesanyjaként szeretett nőt.

– Neked is szép reggelt, JongIn–ah! – simogatta meg törődéssel telve a kisfiú fejbúbját, kicsit össze is borzolta a sötétbarna tincseket, majd ösztönösen hajolt közelebb hozzá, hogy apró puszival jutalmazza.

– Köszönöm, Eomeoni! – Lágy, felfelé ívelő görbületre váltott a széles vigyor.

– Indulhatunk? – tette fel kérdését, s ezúttal mindkét fiúhoz intézte szavait.

– Igen! – válaszolták egybehangzóan.

– Jól van – biccentett még mindig lágyan mosolyogva.

A két fiú az édesanya mellé lépett, míg a vér szerinti gyermek az anya jobb kezét fogta meg, addig a pajtás a bal markát fűzte össze a gondoskodó tenyérrel. A fiatalasszony mindkét piciny kézfejre rászorított, majd a közeli buszmegálló felé vették az irányt. Vigyázva átsegítette őket az úttesten, majd a megállóhoz érve mindkét fiút leültette a padra.

A gyerkőcök vállukkal lökdösték egymást szórakozásképp, amit az édesanya megértően hagyott nekik. Nem akarta félbeszakítani a pajkosságot, hiszen pontosan tudta, hogy mikor már bent lesznek az iskolában, ilyen incselkedésre úgysem lesz lehetőségük. Kisvártatva megérkezett a fémszekér, az édesanya felsegítette a két fiút a buszra, majd ő is felszállt, és a hátsó ülésekhez terelte őket.

Kellemes, húsz percnyi zötykölődés alatt el is értek az iskolához; az asszony pontosan azzal a gondossággal vezette be őket a bejárati ajtóig, ahogyan az egész út alatt tette. Elköszönt mindkét fiútól, megpuszilgatta és megszeretgette őket, majd miután átlépték az intézmény küszöbét, az órájára pillantott. Éppen annyi ideje maradt még, hogy munka előtt beugorjon a szomszédos boltba vacsoráért, aztán rohant is tovább, mielőtt késéssel érkezik meg a munkahelyére.

Kora délután, ahogy az mindig is lenni szokott, az édesanya elment a két fiúért az iskola elé, igyekezett még az utolsó óra végét jelző csengetés előtt megérkezni, és boldog mosollyal az ajkain várta a két gyermeket. Az ifjoncok idült görbülettel a szájukon rohantak a nőhöz, illedelmesen köszöntötték, majd rögtön meg is markolták a két kissé reszkető kézfejet.

Hazafelé a buszozás helyett mindig sétáltak, így volt alkalmuk betérni olykor a cukrászdába vagy a pékségbe, de a legtöbbször a park irányába tettek hosszabb kitérőt, hogy leckeírás előtt még egy kicsit játszhasson a két barát. Hiába volt esetenként tele a játszótér, a két gyerek csakis egymás társaságát élvezte és kereste. Nem volt szükségük a többi korabeli pajtás közeledésére és barátságára.

Leckeírás után az édesanya megvacsoráztatta fiúkat, s megvárta, míg a fiatalabbért megérkeznek a szülei a késői munkából, és hazaviszik. Minden alkalommal nehézkesen ment az elválás a gyermekeknek, de a szülők meggyőző érveiknek hála, mégis kibírták az éjszakát, hogy reggel újra találkozhassanak, és megint boldogan teljen el a napjuk.

Miután végeztek a vacsorával, és elköszönt a két barát, a kisfiú szorgalmasan elmosogatta a tányérokat és evőeszközöket, felsepert, majd még egyszer átnézte a másnapi tanulnivalót, míg édesanyja néhány percre elpilledt a kanapén ücsörögve. A gyermek óvatosan megcirógatta anyja arcát, majd szélesen mosolyogva várta, hogy halvány szarkalábakkal körbeölelt szemhéjai lassanként felemelkedjenek, s találkozzanak lélektükreik.

– Itt az ideje a fürdésnek – pihegte kissé elgyötört hangon az édesanya, mire fia beleegyezően bólintott, és már rohant is a nevezett helyiségbe, hogy a kádat megengedje egy kevés meleg vízzel.

Az édesanya összekészítette a gyermek pizsamáját, gondosan a mosdó alatti szekrénykére helyezte őket, majd résnyire csukva hagyta az ajtót, és megvárta, míg a fiú végez a mosakodással és a felöltözködéssel. Tizenkét perccel később már nyílt is a térelválasztó, és kukucskált ki rajta egy kissé nedves buksi.

– Kész vagy? – Bólogatott hevesen a gyermek. – Akkor irány az ágy, fiatalúr! – nevetett fel halkan, és fia után ment, ahogy az felrohant a lépcsőn. – Jöhet az esti mese, TaeMin-ah? – tolta beljebb a hálószoba ajtaját, mikor felért az emeletre.

– Igen, Umma! – rázta fejét türelmetlenül, nyakig bebugyolálva a takaróba.

– Jól van – sóhajtott fel kissé nehézkesen, s közben helyet foglalt az ágy melletti kényelmes, ám annál inkább elnyűtt fotelban. – Akkor hát… – Ölébe csúsztatta a rongyosra olvasott mesekönyvet, majd csendesen olvasni kezdte a benne rejlő sorokat. – Egyszer volt, hol nem volt...

* * *

Szürke és borongós reggelre virradtak a városlakók. Azonban nem csak az időjárás volt mélabús. Szomorú nap érkezett el az egyik kisfiú életében, ki annyira már nem is számított kisfiúnak, noha épphogy betöltötte a tizenhatodik életévét. Alig telt el pár nap születésnapja után, mikor szörnyű hírt kapott a városi kórházból. Lélekszakadva rohant, hogy mielőbb láthassa beteg édesanyját, aki rosszul lett munkába menet, és az intézménybe szállították.

Az asszony végső perceiben is fiát szólongatta, s mikor az végre átlépte a kórterem küszöbét, úgy tűnt, erőre kap, s az enyhülő fájdalmak után haza is engedik. Ám az orvosok tévedtek. Az édesanya szervezete pusztán azért szedte össze tartalékait, hogy a szeretett nő búcsút vehessen féltve imádott gyermekétől, s utolsó leheletével még néhány tanácsot suttoghasson a fülébe.

A fiú egyetlen szívdobbanásnyi időre sem engedte el anyja kezét, mindvégig szorította a remegő kézfejet, majd ahogy az asszony szemhéjai elnehezültek, úgy emelkedett fel az ágyról, hogy hálával telt csókot nyomjon homlokára, s még egyszer megköszönhesse neki az éveket, amiket együtt töltöttek, s a temérdek szeretetet, mellyel mindennapjai során elkísérte őt.

Gyászba borult a város, mindenki ugyanazt az asszonyt siratta. Azok is, akik kevésbé ismerték, mert tudták jól, hogy egy angyallal lett gazdagabb az Ég. Akik pedig közelebbi viszonyt ápoltak vele, próbáltak támaszt nyújtani az árván maradt fiúnak, kinek fájdalma ennek ellenére nem talált vigasztalásra. Senki nem tudott oly’ mértékű nyugalmat hozni a számára, hogy a folytonosan záporozó könnyek végre elapadjanak.

Míg a felhőkből érkező csapadék el nem állt, addig a fiú sem volt képes abbahagyni a zokogását. Miután mindenki részvétét fejezte ki, ő továbbra is a sírhely mellett maradt. Térdeire zuhanva kapaszkodott a fejfába, számtalanszor feltette ugyanazt a kérdést; olykor kimondva, olykor pedig csak magában mormolva. Puha, ám mégis remegő tenyér csúszott bal vállára, majd markolt is rá megértéssel telve.

A fiú könnyeit nem leplezve emelte fel a fejét, aztán a háta mögé nézett. Kényszeredett mosolyt erőltetett magára, mire a vállát szorongató ifjú megrázta a fejét; tökéletesen tudta, hogy a görbület csak látszat, így nem is vágyott a színjátékra.

– Semmi baj – szólalt meg suttogva. – Minden rendben lesz – intézte a fiúhoz bátorító szavait.

– JongIn – pityeregte még mindig küszködve az érzelmi jelekkel.

– Sírj csak, barátom, sírj csak – szorított még erősebben a vállára. – Sírj. Sírd ki magad, TaeMin hyung. Sírj, míg sírni akarsz.

– Hogyhogy itt vagy még? – szipogta két elfojtott sírógörcs között.

– Itt a helyem. Melletted – húzta felfelé ívelő görbületre telt ajkait. – Szükséged van valakire, aki melletted van ebben a helyzetben.

– Nem tudom elhinni, hogy nincs többé – zokogta maga elé meredve, majd a fejfára nézett. – Olyan, mintha még mindig itt lenne velem. Még érzem a gyümölcsös sampon illatát, ami mindig körüllengte. Hallom, ahogy fáradtan felkuncog a nap végén. Érzem, ahogy magához szorít, hallom a hangját a fülemben.

– Itt van, még nem hagyott magadra, TaeMin hyung. – Könnyek szöktek JongIn szemébe is, ahogy felidézte magában az elvesztett asszony emlékét, aki anyja volt anyja helyett.

TaeMin elfordította fejét a sírkeresztről, majd JongInra nézett. Homályos szempárja összeakadt JongIn könnyes tekintetével, végül összeszedve minden erejét, lassan felegyenesedett. Leporolta sáros nadrágját, de csak a nedves homokot sikerült még jobban szétkennie a ruháján, s összekoszolnia a tenyereit. Könnyelműen vállat rántott, majd bal karját JongIn vállára kanyarintotta, s egymást támogatva távoztak a nyughelytől. Összetört szívvel és marcangolt lélekkel. Tudták, most már végleg csak maguk maradtak a világgal szemben. Nem számíthattak senki másra, csak a másikra.

A temetés után a szülői ház oltalma alá rejtőztek, magukhoz vettek egy üveg sojut és két poharat, majd a pamlaghoz vánszorogtak. Úgy, ahogy voltak – nedves ruhában és ázott tincsekkel –, a kanapéra zuhantak. Míg JongIn udvariasan töltött az alkoholos italból, addig TaeMin elvette a dohányzó asztalon pihenő aranyozott képkeretet, melyben egy régen készült, hármójukat ábrázoló fénykép pihent. Az idősebb fiú ösztönösen elmosolyodott, aztán elvette az egyik poharat, és szájához emelte.

– Még mindig azt hiszed, hogy képes lennél legyőzni? – vigyorgott gyermekien a fiatalabb.

– Bárhol és bármikor – viszonozta a vigyort az idősebb. – Mondd, hogy hol és mikor akarsz veszíteni! – S ebben a pillanatban koccant össze a két pohár, majd hörpintették le egy szuszra a párlatot.

* * *

– Na, mi van, Minnie? Nem megy? – élcelődött a még mindig kölyökképű férfi.

– Ne hívj így! – mormogta, miközben erősebben fogott az ütőre, és várta a felé érkező labdát, hogy sikeresen visszajuttassa azt a pálya másik oldalára.

– Ha eltalálod, akkor megígérem, hogy soha többé nem szólítalak így! – nevetett fel gőgösen.

– Vigyázz, mert még a végén lenyeletem veled azt a nyamvadt teniszütőt! – vágott vissza mosolyogva. – Inkább szerválj, szeretnék végre pontot tenni a meccs végére!

– Vagyis szeretnél kikapni!

– Ha jól emlékszem, a tegnapi meccset én nyertem – húzta ki magát büszkén. – Meg a tegnapelőttit is – emelte fel jobb szemöldökét elégedettségében. – És ha nem csal a memóriám, akkor az elmúlt hónapok összes teniszmeccsével ugyanez a helyzet.

– Tsh – fintorgott, miközben feldobta a teniszlabdát, majd erőteljesen lendített egyet az ütővel.

A hibátlan adogatást sikeresen fogadta a másik fél, könnyedén mozdította az ütőt a labda irányába, s juttatta el az ellenkező sarokba. JongInnak ébernek kellett lennie, ha saját labdajátékát akarta játszani, az ütő szélével éppen meg tudta érinteni a labdát, azonban ez nem volt elég, hogy a könnyű golyó az ellenkező oldalon landoljon. Ezt a szervát az idősebb zsebelte be.

Egyetlen hajszállal ugyan, de TaeMin nyerte meg a mérkőzést, mégis vigyorogva vonultak le a salakpályáról, és haladtak egyenes az öltözők felé. A teniszklubot sok tehetséges fiatal férfi és nő látogatta, de akadt még az idősebb korosztályból is játékos. A barátok egyszerre tusoltak le, magukra öltötték kényelmes ruháikat, majd kezet rázva a többi klubtaggal, a távozás mezejére léptek.

– Ma is a vesztes fizet? – kortyolt egy nagyot a kulacsból az idősebb, miközben elégedetten vigyorogva törölte le a megmaradt folyadékot szája sarkából.

– Rád költöm az egész havi keresetemet, TaeMin hyung – morgolódott az orra alatt. – De legyen, meghívlak valami ehetőbbre is egy salátánál – veregette óvatosan hátba őt.

– Á, hagyd csak! Úgysem vagyok éhes – viszonozta a hátlapogatást, majd vállára dobta az edzőcuccát.

– Akkor mihez lenne kedved? – fújtatott, miközben kiléptek a teniszklub fotocellás ajtaján.

– Nem tudom – vont vállat könnyelműen. – Tényleg – reagált a másik csodálkozó tekintete láttán. – Fogalmam sincs, hogy mihez volna kedvem. Neked nincs valami ötleted? – biccentette kicsit oldalra a fejét.

– Passz – sóhajtott fel tanácstalanul.

– Este? Leugrunk lazítani?

– Miért? Most nem azt csináltuk? – felelt mosolyogva.

– Olyan lazításra gondoltam, ahol kevésbé izzadunk meg, és mondjuk elkortyolgatunk valamit, amíg ott vagyunk.

– Tudsz ilyen helyet? – Kíváncsian meresztette pupilláit az idősebbre.

– Nem olyan kicsi ez a város. Csak van egy szórakozóhely, ahol kifújhatjuk magunkat, nem?

– Inkább fújjuk ki magunkat holnap este. Ma átjönnek a szüleim vacsorázni – válaszolt picit erőltetett görbülettel ajkain.

– Oh. Értem. – Hirtelen vált szűkössé a mellkasa a családtagok hallatán. – Üdvözlöm a szüleidet! – szólalt meg egy gondolat múltán.

– Jól vagy, TaeMin hyung? – simította bal kezét a fiú jobb vállára.

– Aham. Persze – füllentette.

– Nekem is hiányzik – fogott erősebben a testére.

– Tudom – suttogta kissé homályos szemekkel. – Most inkább megyek, jó? – nézett fel társára.

– Szeretnéd, hogy lemondjam az estét, és inkább beüljünk valahova, hm?

– Nem. Használd ki, hogy itt van a család, és töltsetek együtt néhány kellemes órát – biztatta.

– Ahogy akarod. De te is nyugodtan átjöhetsz. Eomeoni is szívesen látna, tudom.

– Majd legközelebb.

– Jól van. Ha szeretnéd, akkor legyen így.

– Vigyázz magadra, JongIn-ah! – nyújtotta kezét elköszönésre.

– Te is, hyung – simította bele tenyerét TaeMin kézfejébe. – Reggel?

– Reggel – bólintott.

A két barát kezet rázott egymással, s míg TaeMin a szomszédos utca felé vette az irányt, addig JongIn a parkolót célozta be. Mindketten kicsit kedvetlenül pakolták a lábaikat egymás után, de valahogyan TaeMinnek nehézkesebbek voltak léptei. JongIn teljes mértékig megértette barátja fájdalmát, azonban annyira átérezni, még ő maga sem tudta, hiszen neki még ott voltak szerető szülei, ellenben TaeMinnek senki nem maradt a családjából.

Az idősebb cipőjének orrát mustrálta, ahogy battyogott hazafelé, amikor egy különleges illat csapta meg az orrát. Hosszan belélegezte az ínycsiklandozó fahéj aromáját, ami édes csokoládé zamatával keveredett a levegőben. Felemelte fejét, s azzal tökéletes összhangban le is cövekelt a járdán. Egy kicsiny kávézó ajtaja előtt horgonyzott le, lehunyta szemeit, és még egyszer nagyot szippantott az illatfelhőből, amit a langyos fuvallat hozott magával.

Ajkaira finom mosoly költözött, szemhéjait továbbra sem volt hajlandó felemeli, élvezte az édes aromát, amivel egész tüdeje megtelt, ahogy az ajtó küszöbénél ácsorgott. Még a mellette elsétáló járókelők sem tudták foglalkoztatni, ahogy mogorván elhaladtak mellette, meg-meglökve a fiatal férfit. Araszolt egy lépést oldalirányban, de félt újra megmozdulni, nehogy semmivé váljon az aromás felleg.

– Parancsol egy forró csokoládét? – ütötte meg a fülét egy édes dallam, amire hamar reagált is a fiú látószerve, felpattantak szemhéjai.

– Hogyan? – pislogott parányikat, kutatva az elragadó hanghullám után.

– Parancsol egy forró csokoládét? – ismételte meg korábbi kérdését az angyali melódia tulajdonosa.

TaeMin a küszöbön álldogáló fiatal pincérnőre pillantott. Rögtön torkán akadt következő nyelése, amikor étcsokoládé szembogara összefonódott a mogyoróbarna íriszekkel. Világosbarna, félhosszú tincsei lazán hullottak vállaira, fekete egyenruhája csábosan hangsúlyozta vékony alakját. Taemin száját résnyire tárta ámulatába;, azt hitte, képzelete űz vele ócska tréfát. Tudta, egész addigi életében nem találkozott még hasonló szépséggel, mint aki a Latte ajtófélfáját támasztotta jobb tenyerével. A lány kedvesen mosolygott a tőle fél méterre álló férfira, türelmesen várta, hogy érkezzen a felelet. Ami megmagyarázhatatlan módon elmaradt. A mindig szószátyár ifjú ezúttal nem találta a megfelelő szavakat, de még olyannyira sem, hogy legalább illedelmesen köszönjön a felszolgáló lánynak.

– Jól érzi magát? – lépett le a lépcsőről, majd jobb kezét TaeMin alkarjára vezette, és finoman megszorította. – Rosszul van?

– Hogyan? – hebegte kábulattól vezérelve.

– Jól érzi magát? – nyomatékosította kérdését.

– Ühüm – dünnyögte némiképp aléltan.

– Egész biztos, hogy jól van? – kételkedett a fiatal pincérnő.

– Igen – szólalt meg már kicsit határozottabban.

– Rendben. Akkor én most visszamegyek – húzta vissza karját maga mellé, azonban TaeMin szabadon lógó tagja sietve kapott utána.

– Ne – formálta alig hallhatóan, miközben ujjaira szorított.

– Parancsol? – rebegtette pilláit, értetlenül nézett egyszer a csuklóját fogságban tartó kézre, egyszer pedig TaeMin ijedt szempárjába veszett.

– Kérem. Ne menjen még – tátogta elfojtott hangon.

– Dolgoznom kell.

– Maradjon még egy kicsit.

– Nem lehet. Lejárt a szünetem – felelt némi csalódottsággal a hangjában. – Vissza kell mennem, várnak a vendégek.

– Baj van, MinYoung-ah?! – érkezett bentről egy mélyen búgó férfihang, ami sikeresen észhez térítette TaeMint az ámulatából. – Zaklat téged az a járókelő?

– Nem, nincs semmi baj, Kang Főnök! – felelte magabiztosan. – Kérem, eresszen el! – fordult TaeMinhez.

– Bo–bocsásson meg, kisasszony! – kapta el a kezét a pincérnő csuklójáról, és heves hajlongásba kezdett udvariatlansága miatt. – Nem tudom, mi történt velem! Ne haragudjon, kisasszony! – esdekelt megállás nélkül.

– Semmi baj. Komolyan. Nem történt semmi, de most már tényleg mennem kell – hátrált a bejárat felé.

– Holnap is itt lesz a kisasszony? – kérdezte sürgetőn.

– Hogyan? – vett félfordulatot a lány, döbbenten nézett TaeMinre. – Mit kérdezett az úr?

– Holnap is itt lesz a kisasszony?

– Talán – ajkaira incselkedő mosoly ült, ahogy válaszolt a kíváncsiságra.

TaeMin másnap reggel a szokottnál is korábban ébredt fel. A frissítő zuhany és egy nagy bögre tea elfogyasztása után magára öltött egy elegánsabb öltönyt, nyakkendőjét némiképp lazán kötötte meg, majd felmarkolta aktatáskáját, és teljes magabiztosságot sugározva indult útjára. Ahhoz a bizonyos kávézóhoz iparkodott, hogy újra láthassa az előző délutáni teremtést. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy egyre jobban csökkent a távolság, szíve a torkába ugrott, és hevesen lüktetett nyelőcsövében.

Azonban a kávézóba lépve az izgalom helyét csalódottság vette át. A tegnapi lánynak nyoma sem volt a Latte narancsszín falain belül. Ugyan a személyzet természetesen stimmelt, de a korábbi lány helyett TaeMin számára ismeretlen hölgy fogadta a pult mögött a betoppanó vendégeket. Bordái között újfent szűkössé lett a hely, amit most elkeseredettségének köszönhetett. Illedelmesen bólintott a pincérlánynak, majd araszolt is kifelé a még csendes helyiségből.

Mélyet sóhajtva, lehajtott fejjel vette tudomásul, hogy a várva várt találkozó elmaradt. Nyelt pár nagyot, összeszedte méltóságát, majd kihúzva magát a buszmegálló irányába fordult, hogy a soron következő látogatást megejtse a kórházban, ahova rendszeresen járt véradásra édesanyja elvesztése óta.

Az ismerős folyosóra lépve lazított az aktatáska fogantyúján, egyenesen a nővérpult felé sétált, hogy bejelentkezzen. A pult mögött várakozó idős nővérke barátian mosolyogva üdvözölte a fiatal férfit, letette a kezéből a beteglapokat, majd a közlekedő hátsó részéhez kísérte TaeMint, ahol át is adta a kolléganőjének.

TaeMin a fogas lábához letette táskáját, majd megszabadult a zakójától és a nyakkendőjétől, ingének két felső gombját is meglazította, aztán könnyűszerrel az ágyhoz ballagott. Kényelmesen elhelyezkedett a fekhelyen, bal karján feljebb tűrte az ingujjat, és a vért vevő asszisztensnek nyújtotta tagját.

– Igazán figyelmes, Lee úr! – szólította meg őt a nő, ahogy megkereste a vénáját, és – profizmusának köszönhetően – fájdalommentesen a bőrébe szúrta a tűt.

– Ahogyan a kisasszony is – válaszolt rezzenéstelen arccal. – Amikor a kisasszony veszi a vért, akkor soha nem érzek fájdalmat.

– Ezt örömmel hallom – egyenesedett fel, miután nyugtázta, hogy a vöröslő folyadék lassanként csordogálni kezd a rázómérlegen pihenő gyűjtőzacskóba. – Kérem, bocsásson meg, hogy most osztoznia kell a szobán, de tudja, a mai reggelen tele van minden vizsgálónk, és kicsit szűkösen férnek el a páciensek.

– Ne is zavartassa magát emiatt – mosolygott megértően a fölötte álló nővérasszisztensre.

– Engedelmével – hajolt meg. – Egy kicsit magára hagyom, amíg ez megtelik. Addig átnézek a szomszédos ágyra, tudja, ott is éppen hasonló esemény zajlik.

– Menjen csak – bólintott.

Hiába is hajtotta a gyermeki kíváncsiság, TaeMin tartotta magát az elveihez, nem kukucskált át a függönyök között, amikor a nővérke átsuhant a másik beteghez. Felsóhajtott, majd tarkóját megtámasztotta szabad karjával, és lehunyt szemekkel várta, hogy véget érjen a rituálé. Egy furcsán ismerős, ám mégis ismeretlen illat lassanként kezdte bekebelezni a fiút.

Szinte észre sem vette, amikor megtelt a harmadik kémcső is a már levett négyszázötven milliliter után. Néhány percet még mozdulatlanul töltött az ágyon, majd óvatosan felemelkedett, és egy vékony gézlapot szorított a szúrás helyére. Lecsúszott a fekhelyről, felmarkolta a táskáját, a zakóját könnyedén a vállára dobta, aztán az ajtó felé baktatott. Mielőtt még elhagyta volna a kórház épületét, tett egy gyors – kétbetűs – kitérőt, és szedte is szaporán lépteit.

Azonban az utolsó kanyarnál váratlanul belegyalogolt egy arra járó páciensbe. A táska a földre huppant a lökés pillanatában, TaeMin heves bocsánatkérésbe kezdett, ahogy tudatosult benne az iménti tette, viszont a harmadik dőlés után megfagyott.

– A kisasszony? Itt? – hebegte döbbenetében, mikor tekintete találkozott az ismeretlennel. – Lee TaeMin – emelte fel jobb kezét sietve, mielőtt még elszalasztaná az újabb lehetőséget, hogy jobban megismerje az előtte szoborként ácsorgó lányt.

– Öhm. MinYoung – pihegte még kicsit meglepetten. – Lee MinYoung. És ön? – döntötte oldalra a fejét, ajkaira játékos mosoly rajzolódott ki.

– Vért adtam – nézett le egy röpke pillanatra, amiben a lány is követte, aztán megint egymásra találtak lélektükreik. – Mondja, kisasszony… – Egy lélegzetvételnyi időre habozott, ám a lány biztatóan közbeszólt.

– Igen?

– Haragudna, ha elkísérném a kávézóba? – tette fel félszegen az őt leginkább foglalkoztató kérdést.

– Nem, nem haragudnék. De tudja, a mai napra nem vagyok beosztva. – MinYoung hangjában csalódottság visszhangzott, ami TaeMin arcán láthatóan körvonalazódott.

– Oh. Értem – felelt habozva.

MinYoung szomorúan nézett végig a férfin, szerette volna valamivel felvidítani az ifjút, de semmi nem jutott az eszébe. A lány észre sem vette, hogy TaeMin ujjai még mindig fogták az ő ujjait, gyengédséggel és reménnyel telve. Egy szívdobbanásnyi időre megszakította a szemkontaktust, hogy kezeikre nézzen, aztán megint az étcsokoládé szempárba veszett lélektükreivel.

– Visszakaphatom a kezem? – szólalt meg mosolyogva.

– Oh, ne haragudjon! – engedte el sietve a kicsiny kacsót, aztán azzal a lendülettel derékszögbe vágta magát, újabb bocsánatkérésért esedezve.

– Mindig ilyen merev? – kuncogta maga elé.

– Hogyan? – egyenesedett fel döbbenten.

– Mindig ilyen merev, vagy néha el tudja engedni a szokásokat? – feljebb húzta a vállán parányi táskáját, és összefonta karjait a mellkasa előtt.

– Öhm. Tudja, a munkám miatt. Szóval muszáj ilyennek lennem, de ha kell, el tudom engedni magam.

– Valóban? – kacérkodott tovább játékosan.

– Igen – felelt magabiztosan. – Természetesen. De miért kérdezi a kisasszony? – döntötte oldalra a fejét.

– Kíváncsi természet vagyok. – Vont vállat könnyelműen. – Örvendtem a találkozásnak! Viszlát – lépett el oldalra, majd a fotocellás ajtó felé indult.

– Várjon! – kapott a lány bal karja után, hogy megakadályozza a távozásban.

– Ez a rögeszméje? – vett félfordulatot, ahogy visszanézett TaeMinre.

– Ha nem menekülne el folyton, akkor nem kellene mindig a kisasszony után kapnom – válaszolt elégedetten vigyorogva.

– Nos, végeztem a kórházban, így gondoltam, megyek. Ez menekülésnek hat? – pillázott nagyokat.

– Gondoltam, elkísérem a munkahelyére.

– Lehet, nem voltam elég egyértelmű korábban, de ma nem dolgozom. Szóval, ha elengedné a karomat, annak nagyon örülnék – mosolyogta, majd folytatta is tovább gondolatát. – Ha jól látom, önnek is ideje távoznia. Szép napot, Lee TaeMin!

– Nem inna meg velem egy kávét? – mozdult a lány után, amikor ujjai már nem érintették MinYoung vékony csuklóját.

– Nem rajongok a kávéért – reagált a bejárathoz érve. – De a forró csokoládét és a zöld teát nagyon szeretem. Örültem – intett ujjait mozdítva csupán, majd kilépett a verőfényes napsütésben úszó utcafrontra.

– Én is – kiáltott a lány után, de az már nem hallotta TaeMin elcsukló hangját.

A fiatal férfi néhány percig mozdulatlanul állt a kórház folyosóján, elmerengve a korább történteken. Egy visszafogott torokköszörülés hatására sikerült észhez térítenie magát, belebújt zakójába, megmarkolta a táskáját, majd ő is távozott az egészségügyi épületből.

Kissé csüggedten pakolta lábait egymás után, még arról is megfeledkezett, hogy találkozót beszélt meg legjobb barátjával, olyannyira magával ragadta MinYoung lénye. Folyton arra a szelíden mosolygós szempárra gondolt, azokra a rajzolt hatású ajkakra, melyek huncut görbületre álltak, valahányszor kérdezett tőle valamit. S az a mámorító, kissé édeskés, gyümölcsös illat, ami mindig körüllengte alakját. Szeretett volna többet tudni a lányról, nem csupán annyit, hogy nem kedveli a fekete kávét. Életében először TaeMin alig várta, hogy véget érjen a munkaideje.

– Hyung. Hyuuung? – tért észhez a sokadik kiáltásra.

– Mi az, JongIn–ah? – fordult az erős vállszorítás irányába.

– Én is éppen ezt szeretném tudni, hyung. Mi van veled?

– Miért? Miért kérdezed? – nézett a fiatalabbra meglepetten.

– Ma olyan elvarázsoltnak tűnsz, hyung. Történt valami? – kíváncsiskodott vigyorogva.

– Nem – felelt némiképp hezitálva. – Nem történt semmi különleges – füllentett.

– Hyung? Egész biztos? – bizalmatlankodott továbbra is. – Elmondanád, ugye?

– Persze, JongIn! – nevetett fel könnyedén. – De nincs miért aggódj. Minden rendben – veregette vállon játékosan.

Miután TaeMin nehézkesen, de meggyőzte legjobb barátját, hazaindult. Enyhe gyomorrontásra hivatkozva lemondta a délutáni kikapcsolódást, csak azért, hogy a kávézó felé vegye az irányt. Hiába is reménykedett az ifjú, a pincérlányt nem találta a munkahelyén. MinYoung valóban nem kifogást keresett, hanem az igazat mondta TaeMinnek. A fiúnak ez valamiért a szokottnál is jobban tetszett. Hozzászokott, hogy az emberek szeretik megvezetni a másikat, így ebben az esetben is pontosan ezt várta: csak egy kibúvót, hogy ne kelljen tovább társalogniuk. Noha csalódott volt, ám mégis megkönnyebbült, hiszen a lány nem csupán a bolondját járatta vele.

Vett egy mély levegőt, megszabadult a zakójától, kissé meglazította nyakkendőjét és úgy folytatta tovább bandukolását hazáig. A bejárati ajtóhoz érve kiengedett egy újabb sóhajt, szokott mozdulattal bedugta a kulcsát a lyukba, majd belökte a vaskos térelválasztót. Ahogy minden nap, úgy most is az üres lakás fogadta; némán kibújt cipőjéből, a táskáját letette az ajtó melletti szekrényre, majd zakóját fellógatta a szemközti fali akasztóra.

Levette a nyakkendőjét, melyet már fojtogatónak érzett, ingjének felső két gombját is kigombolta, aztán a kanapéhoz ballagott. Rongybabaként zuhant a pamlagra, ölébe vette édesanyja fotóját, és meredten bámulta a rá mosolygó arcot és tekintetet. Egy könnycsepp indult útjára bal szemének sarkából, ami lassanként végiggurult arcán, s végül a keskeny üveglapon zárta be az útját.

* * *

Egy héttel később TaeMin türelmetlen ajtócsengésre riadt. Kissé kábult állapotban botorkált előre a sötétben; még arra sem volt képes, hogy feloltsa legalább az előszobalámpát. Magában morogva tapogatta ki a kilincset, elfordította a kulcsot a zárban, majd megdörzsölte szemeit, hogy kitisztuljon az előtte ácsorgó alak képe. Összeráncolt homlokkal meredt legjobb barátjára, aki képes volt az éjszaka közepén felverni őt.

– JongIn–ah? Mégis mi a bánatot keresel itt? – dünnyögte rekedtes hangon.

– Szerelmes vagyok, hyung! – kiáltotta fel. – El akarom venni feleségül! Meg kell tudnom, hogy ki ez a lány! Muszáj! Képtelen vagyok nélküle élni! Kell nekem! – záporoztatta feltörő érzéseit TaeMinre.

– Állj már le, JongIn! Miről hadoválsz itt össze-vissza? Mi van? Milyen lány? Hol? Meg elvenni? Mi van?! – értetlenkedett még mindig álmosságtól vezérelve.

– Hyung! Ma éjjel megismertem egy lányt a klubban! Beleszerettem, és egyszerűen muszáj elvennem feleségül! – zihálta izgatottan.

– JongIn? Milyen lányt? – pislogott továbbra is.

– Nem tudom, hogy hívják, csak azt tudom, hogy álomszép, és azt akarom, hogy a feleségem legyen! Nem tudok létezni nélküle!

– Na, most lesz elég, Kim JongIn! – emelte fel tenyereit védekezően. – Azt akarod nekem bemagyarázni, hogy elveszel feleségül egy olyan lányt, akinek nem tudod a nevét? Te?! Az örök agglegény?! Na, ne viccelődj éjnek évadján – kacagott fel némiképp gúnnyal telve.

– Nem viccelek, hyung! – erősködött a fiatalabb. – Kell nekem ez a lány! El. Veszem. Feleségül – taglalta szemrebbenés nélkül.

TaeMin mélyet sóhajtott barátja szavait hallva. Még mindig kételkedett JongIn álláspontjában, úgy vélte, barátjából inkább csak a túlzott italfogyasztás beszél, mintsem a komoly érzelmi és megfontolt döntés. Ám ahogy egyre jobban a fiatalabb szemébe meredt, úgy változott meg a véleménye. Megköszörülte a torkát, kijjebb nyitotta a térelválasztót, aztán egy fejbiccentéssel hívta be a lakásába a barátját.

JongIn kissé tántorogva lépett beljebb a kicsiny helyiségbe, TaeMin vállon fogta, és a nappaliba terelgette a fiatalabbat. JongIn hanyagul ledobta magát a pamlagra, ajkain levakarhatatlan vigyor ült, TaeMin mélyeket sóhajtva foglalta el a helyét mellette. Kis ideig csak nézte a barátját, majd megint jobb vállára simította a kezét.

– Szóval milyen lányról van szó? – szólalt meg kisvártatva.

– A klubban találkoztam vele. Táncoltunk. Vagyis csak ő. Olyan szenvedéllyel, olyan kihívóan, olyan szexi volt minden porcikája. Beleszerettem, hyung – sóhajtotta utolsó gondolatát. – Egyszerűen magába bolondított, ahogy mozdult a zene ritmusára. Nem bírtam megállni, hogy ne közeledjek hozzá, és nem taszított el magától. Épp ellenkezőleg, hyung.

– Ellenkezőleg? – ismételte az idősebb.

– A lapockáját a mellkasomhoz préselte, a fenekét az ágyékomhoz simította, beleremegtem a csípője ringásába – folytatta felidézve a klubban történteket.

– Azt akarod mondani, hogy kis híján feltálalta magát neked, de te még a nevét sem tudod? – értetlenkedett TaeMin.

– Nem. Nem tálalta fel magát, csak táncolt nekem. Hagyta, hogy ott legyek vele, és együtt mozduljunk a zenére. De nem akarta, hogy akár csak megcsókoljam a nyakát, mert rögtön eltolt. Hyung. Ez a lány egyszerűen tökéletes – szuszogta boldogsággal telve.

– Biztos, hogy nem szállt meg valami démon? – pislogott nagyokat. – Ne hívjak egy ördögűzőt inkább? – kérdezte még mindig csodálkozón.

– Hyung! Ez most komoly! – emelte fel hangját a fiatalabb.

– Hát mégsem viccelsz? – tátotta ki telt ajkait, ahogy döbbent pillantása JongIn szikrázó tekintetére lelt. – Tényleg feleségül akarsz kérni egy ismeretlen lányt? – ismételte korábbi megjegyzését.

– Te csak ezen vagy fennakadva? – Nevetve felelt kérdéssel a kérdésre. – Meg sem hallottad, amit az előbb mondtam? Ez a lány egyszerűen tökéletes, hyung. Tökéletes. – Sóhajtott egy nagyot, ajkára lágy mosoly költözött.

TaeMin is mélyről jövően fellélegzett. Lassanként felfogta legjobb barátja szavait, aztán felegyenesedett a pamlagról, a konyhába csoszogott kissé meggörnyedten, levett az üveges szekrényajtó mögötti polcról két kicsiny méretű poharat, felmarkolta a konyhapulton pihenő alkoholt, és visszavánszorgott a nappaliba. Töltött a párlatból, és az egyiket JongInnak nyújtotta.

– Sok boldogságot, JongIn–ah! – mosolygott barátjára.

– Leszel a tanúm, hyung? – koccintotta össze a porcelánokat.

– Reméltem, hogy engem kérsz meg rá.

Ezzel lehörpintették a kissé maró nedűt, az idősebb még egy kört töltött mindkettejüknek, majd azt is sietve juttatták be szervezetükbe. TaeMin újfent elhelyezkedett a kanapén, lassanként elkortyolgatták a sojut, végül mindkettejüket elnyomta az alkohol és a kimerültség együttese. Az idősebb nehézkesen visszabaktatott a hálójába, párnái közé zuhant, JongIn pedig a pamlagon terült végig.

Másnap reggel a két jóbarát veszedelmes fejfájással nyitotta ki szemeit, egyikük jobban morgott a másiknál, míg végül megállapodtak egy-egy nagy csésze forró fekete koffeinben, amit ezúttal tisztán kívántak elfogyasztani. Természetesen a frissítő zuhanyozás sem maradhatott el, még nagyobb esélyt adva a mihamarabbi kijózanodásra.

A lélekmelengető tusolás meghozta a kellő hatást, közel húsz perccel később már talpig díszben támasztották a konyhapultot, az üres csészéket szorongatva, melyekből a második adag kávé tűnt el.

– Akkor mit mondasz, hyung? – sandított az idősebbre.

– Mire mit mondok, JongIn-ah?

– Amiért éjjel átjöttem. Segítesz nekem kideríteni a lány kilétét? – csillant fel reménykedően a mélybarna lélektükör.

– Azt hittem, kialudtad ezt a hatalmas hülyeséget – fújtatta elégedetlenül.

– Úgy tűnik, mintha kialudtam volna? – háborodott fel a másik. – Megmondtam, hogy elveszem feleségül ezt a lányt! – akaratoskodott.

– Az ég szerelmére, JongIn-ah! Még kölyök vagy! Hogy’ beszélhetsz ekkora badarságokat? Semmit nem tudsz róla, JongIn! Értsd már meg végre! – TaeMin ellökte magát a pulttól, és az ablakhoz iparkodott, idegességét minden erejével leplezni próbálta, azonban ökölbe szorított kezei másról árulkodtak.

– Inkább te értsd meg, hyung, hogy szeretem ezt a lányt! – ordított fel keserűen. – Azért, mert te képtelen vagy a boldogságra, nem jelenti azt, hogy másnak nincs rá szüksége! – JongIn hangja elcsuklott, ahogy utolsó szava elhagyta a száját.

– Mit akarsz ezzel mondani? – vett félfordulatot, mikor tudatosultak benne JongIn gondolatai.

– Semmit – mormogta, elkapta pillantását TaeMinről, és a konyhakövet mustrálta tovább.

– Ki vele, Kim JongIn! – utasította ellenkezést nem tűrő hangon. – Mi az, hogy én képtelen vagyok a boldogságra? Mire céloztál az előbb? – Teljes testével a fiatalabb felé fordult.

– Felejtsd el, amit mondtam – dünnyögte maga elé.

– JongIn. Utoljára kérdezem: Mit akarsz ezzel mondani? – fújtatta mérgében.

– Aish. Hyung, nézz magadra. Nézz körül. A múltban élsz még mindig. Eomeoni elment, de te még mindig nem engedted el. Az egész lakás tele van a képeivel, és már arra sem emlékszem, mikor volt, hogy egy lánnyal szóba elegyedtél volna. Hyung, be kell látnod, hogy komoly baj van. – JongIn őszintesége csak még jobban felbosszantotta TaeMint.

– Velem nincs semmi baj – duzzogta elégedetlenül, majd mélyen JongIn szemébe nézett. – És még egyszer ne vedd a szádra Eomeonit! Anyád helyett anyád volt mindig is, úgyhogy ne beszélj így róla! Ne tipord meg az emlékét, mert úgy éljek, kitépem a nyelved a helyéről! – emelte fel jobb kezét, mutatóujját a fiatalabb felé tartva, fenyegetését még inkább nyomatékosítva.

– Neked elment az eszed, hyung! – JongIn végképp elveszítette a fejét dühében, majd mielőtt még egy újabb meggondolatlan mondat hagyta volna el a száját, felkapta a kabátját, és elviharzott TaeMin lakásából.

Az idősebb fiú ott állt a nappalija közepén, összetörten és mérhetetlen haraggal a lelkében. Gyermekkori barátja könnyelműen hátat fordított neki pusztán azért, mert egyetlen dologban nem egyezett a véleményük. Pedig TaeMin hosszú ideje először szeretett volna megosztani barátjával egy örömhírt. Éppen a boldogságával kapcsolatban. Szerette volna elmesélni neki, hogy megismerkedett egy gyönyörű lánnyal, aki első pillanatra elvarázsolta őt. Aki olyan, akár a hajnali napsugár, felmelengeti a sötét éjszaka után a lelkeket, és életet lehel az élettelenbe.

Azonban JongIn hevessége és eltökéltsége fikarcnyi időt sem hagyott TaeMinnek, hogy saját életéből osszon meg egyetlen örömteli pillanatot. Helyette önzőn és sértődöttségtől telve elrohant az otthonából, s még arra sem adott esélyt, hogy még egyszer megvitassák a fiatalabb döntését. Ha csak elmondta volna, miért akarja ennyire a nősülést, akkor nem akarja egy lélegzetvételnyi pillanatig sem lebeszélni, pusztán egyetlen észérvre lett volna szüksége. Viszont JongIn erre már nem volt hajlandó, legjobb barátját magára hagyta kétségeivel együtt.

TaeMin ökölbe szorított kezei lassanként ellazultak, térdei is megrogytak, végül a fiú teste megadta magát a szenvedésnek, s a földre csuklott. Édesanyja halála óta JongIn először nem volt mellette, mikor nehéznek érezte a létezést. Először érezte magát igazán elveszettnek. Minden egyes levegővétele úgy hatott rá, mintha valaki tőrt döfne a mellkasába. Újra és újra, egyre mélyebbre hatol a penge, s feltépi az összes heget a lelkén.

Könnyei apránként útnak eredtek, lassan végigfolytak arcán, s végül mindegyik a puha, sötétbordó szőnyegen zárta be az útját. Ujjai a bársonyt markolták, ahogy teret engedett fájdalmának, idáig elfojtott zokogásának hangjai végül visszaverődtek a halványsárga falakról. Szenvedett, s tudta, hogy kínjainak ezúttal nincs, aki véget vet.

Ám egy gyengéd és törődő érintés mégis arra késztette a fiatal férfit, hogy felemelje a fejét, és a kicsiny kézfej tulajdonosára nézzen.

– Nyitva volt az ajtó – szólalt meg alig hallhatóan a váratlan látogató.

– Hogyan? – pislogott meglepetten, homályos lélektükrei előtt alig rajzolódott ki az ismeretlen alak. – Hogy kerül ide? – hebegte még könnyes hangon.

– A kórházban adták meg a címét. Nem baj, hogy csengetés nélkül jöttem?

– MinYoung? – tudatosult benne a rég látott lány arca. – Tényleg te vagy az? – Zokogásától duzzadt szempárján megcsillant egy halvány reménysugár, amikor egy biztató mosoly volt a válasz kérdésére.

– Akkor nem haragszol, hogy bejöttem? – szélesedett a kezdeti görbület, melyet a fiú egyre bátrabban viszonzott.

– Hogy kerülsz ide? – értetlenkedett még mindig.

– Beütötted a fejed? – TaeMin megrázta a fejét válaszul. – Akkor csak nem hallottad, amit mondtam? A kórházban adták meg a címedet.

– Ezt az előbb is mondtad, de arra még mindig nem feleltél, hogy miért vagy itt? – Elengedte a szőnyeget, aztán a következő pillanatban fenekére huppant. – Miért jöttél?

– Tartozol egy forró csokoládéval – felnevetett. – Vagy elfelejtetted?

– Nem. De még mindig nem értem. Tényleg ezért jöttél? Egy bögre forró csokoládé miatt?

– Hát – kuncogta. – Tudod, azt hittem, hogy másnap eljössz a kávézóba, ahol dolgozom, de nem látogattál el oda. Aztán a harmadik nap sem láttalak, végül egy teljes hétre eltűntél. A kórházban tudtam, hogy nekik megvan a címed, és az lesz a legbiztosabb, ha idejövök.

– MinYoung – sóhajtott fel a lány nevével. – Annyira örülök, hogy itt vagy.

TaeMin mindkét karját a lány derekára vezette, és gondolkodás nélkül magához vonta. Olyan erősen szorította mellkasához a lányt, hogy szinte megfojtotta. MinYoung eleinte habozott viszonozni a fiú közelségét, de amikor megérezte nyakában a gyülemlő sós nedvességet, karjai automatikusan indultak el TaeMin nyaka felé. Óvatosan köré fonta vékony tagjait, s jobb kezével hosszú mozdulatokkal kezdte simogatni gerince ívét. A fiú fokozatosan megnyugodott, ahogy MinYoung ringatni kezdte a testét.

* * *

A két fiú utoljára akkor burkolózott a némaság köpönyegébe, amikor hat éves korukban összevesztek az utolsó szelet süteményen. Aznap TaeMin édesanyja békítette ki őket, mikor egyenlő arányban elfelezte az ínycsiklandó édességet, s újra vidám nevetéstől volt hangos a kicsiny lakás. Csupán alig fél óráig tartott a mosolyszünet, de a két gyermek úgy érezte, hogy életük leghosszabb fél óráját élték meg. Soha több idő nem volt úgy, hogy valamelyikük neheztelt volna a másikra.

Ellenben ezúttal már a második hét vette kezdetét, mióta a két barát véleménycseréje balul sült el. TaeMin nem kereste JongInt, ahogyan a fiatalabb sem hívta fel őt. Mindkettő a másik kezdeményezésére várt. A tizedik napon megtört a jég, s JongIn végre életjelet adott magáról. Noha csak egyetlen szót volt hajlandó bepötyögni a telefonjába, mégis többet mondott minden másnál.

TaeMin felkapta a parányi készüléket, és az üzenet után rögvest tárcsázni kezdte barátja telefonszámát. Mélyet sóhajtott, mikor a harmadik csörgés után végre halk szuszogás fogadta.

– Sajnálom, hyung – szólalt meg a vonal túloldalán.

– Én is, JongIn-ah – pihegte elhaló hangon.

– Hogy érzed magad, hyung? Rég beszéltünk – érdeklődött.

– Megvagyok. Te hogy vagy, JongIn-ah? Elvetted végül azt a lányt? – tért szinte azonnal a tárgyra.

– Komolyan érdekel, hyung? – Kétség ütötte fel a fejét JongInban, ahogy visszakérdezett.

– Igen, épp ezért kérdeztem. Szóval? Találkoztatok azóta?

– Igen, hyung, többször is.

– Szívesen megismerném azt a lányt, aki rabul ejtette a szívedet – reagált halvány mosollyal az ajkain. – Van kedved holnap együtt ebédelni? Elhozhatnád ezt a lányt, és én is bemutatnék neked valakit.

– Hyung? Kit? Kit szeretnél bemutatni? – kíváncsiskodott boldogan.

– Egy gyönyörű lányt, JongIn-ah. Egy tökéletes lányt. A közeli kávézóban találkoztam vele. Kedves, elbűvölő, varázslatos teremtés álomszép szemekkel.

– Neked elárulta a nevét, hyung? – kuncogta.

– MinYoung. Lee MinYoung. Egy angyal, JongIn-ah – szuszogta mosolyogva. – Te már meg merted szólítani a táncoslánykát? – vigyorogta.

– A helyzet az, hogy nem – fújtatott. – Fogalmam sincs, hogy egyáltalán a holnapi ebédre rá tudnám-e venni ma este. De inkább tegyük át máskorra, oké?

– Mi lenne, ha egyik este én is lemennék abba a klubba? – ajánlotta könnyedén.

– Tényleg hajlandó lennél egy éjszakára nélkülözni ezt a tökéletes lányt, hogy megismerhesd az enyémet?

– Hát persze, JongIn! Délután találkozol az én angyalommal, én pedig a tiéddel a klubban este. Na? Mit szólsz hozzá? – kíváncsiskodott gyermeki vigyorral az ajkán. – A kedvenc helyünk jó lesz?

JongIn beleegyezett a találkába. Már csak TaeMinnek kellett rávennie azt a bizonyos lányt, hogy összeismertesse őt és legjobb barátját. Remélte, hogy sokáig nem kell majd győzködnie MinYoungot, és nem lesz ellenére egy kis délutáni kikapcsolódás. Amint elköszönt a fiatalabbtól, azon nyomban a Lattéba sietett; mielőbb látni akarta a lányt. Egyszerűen nem bírta magában tartani a jó híreket, muszáj volt azt valakivel megosztania. Szerencséjére MinYoungot a szokott helyen találta, mikor mélyeket fújtatva betoppant az ajtón.

A lány külseje – ahogy minden alkalommal, most is épp úgy - elvarázsolta. Szinte tátott szájjal araszolt beljebb a helyiségbe; egészen a pultig lépdelt, majd helyet foglalt az egyik bárszéken. Újfent fellélegzett, mikor csillogó mélybarna írisze rálelt MinYoung hasonló árnyalatban pompázó lélektükreire. Kikért egy nagy bögre forró csokoládét, aztán lenyelve az első kortyot megköszörülte a torkát.

– MinYoung-ah? – Alig tudta kimondani az édes becézést, olyannyira belepirult a lány szépségébe.

– Igen? – rebegtette hosszú pilláit érdeklődve.

– Szeretnék. Szeretnék kérdezni. Vala… Valamit – hebegte zavarában.

– Ahogy minden alkalommal, mikor találkozunk – mosolyogta válaszát. – Ma is megvárhatsz, ha szeretnél.

– Nem. Nem szeretnélek. – MinYoung tekintete kidülledt a hallottaktól. – Vagyis nem ezt szeretném. Izé. Nem csak ezt szeretném! – magyarázkodott szüntelenül.

– Igen? Csupa fül vagyok. Mit szeretnél kérdezni, TaeMin oppa? – Tenyereivel megtámaszkodott a pulton, teljes figyelmet szentelt a fiúnak.

– MinYoung. MinYoung-ah… – szuszogta heves szívdobogások közepette. – Volna. Lenne. Vagyis...

– Igen? – Arcával is közelebb hajolt TaeMinhez, hogy minden szavát hibátlanul értse. – TaeMin oppa? – A kezdeti széles görbület elhalványult, egészen lágy és megértő mosoly kanyarodott ajkára.

– Eljönnél velem holnap ebédelni? Eb… Ebédelnél. Vel... Velem – suttogta alig hallhatóan.

– Holnap? – kérdezett vissza halkan.

– I–igen. Hol… Holnap – motyogta remegő ajkakkal.

– Igazán kedves tőled, TaeMin oppa – húzódott hátrébb.

– Ez igent jelent? – TaeMin hangja megremegett, ahogy feltette a számára legfontosabb kérdést. – Ebédelsz velem?

– Azt hiszem, hogy holnap éppen nincs programom ebédre.

MinYoung mosolyogva fogadta el TaeMin reménykedő meghívását, fogalma sem volt róla, ezzel mekkora örömet szerez vendégének. Viszont TaeMinnek pedig arról nem volt sejtése, hogy a lány mennyire várt már egy ehhez hasonló találkára. Ha úgy tetszik, randevúra. Amikor végre levetheti fekete egyenruháját, és olyan viseletben jelenhet meg előtte, amiben magabiztosnak érezheti saját magát, s nemcsak egy felszolgáló lányt lát benne, aki ízletes forrócsokival kínálja.

TaeMin mélyeket hajlongva köszönte meg MinYoungnak, hogy beleegyezett a találkába, még az ínycsiklandó édességről is megfeledkezett, ahogy elrohant a kávézóból. Csak a holnapi délidő járt az eszében, annyira izgatott volt a másnap miatt.

Szinte az egész éjszakát végigforgolódta, alig tudta álomra hajtani a fejét, türelmetlenül várta, hogy megszólaljon az ébresztő és élvezhesse MinYoung társaságát.

Ezúttal elhagyta az elegáns viseletet, de korántsem öltözött egyszerű ruhákba. Az élére hajtott nadrágot kényelmes farmerra, a fehér, gondosan vasalt inget egy picit anyagában nyúltabb pólóra, az öltönycipőt pedig sportcipőre cserélte. Hétköznapi, ám mégis vonzó külsőt öltött magára. Fekete tincseit baseballsapka alá rejtette, szemét napszemüveggel takarta. Arcából pusztán telt ajkai látszottak, melyek folyton harapásért és édes kényeztetésért kiáltottak.

TaeMin fél órával korábban érkezett meg a kávézó bejáratához, mivel tudta, hogy ott lesz célszerű találkozniuk, mielőtt az étterembe mennek. S persze az sem elhanyagolható ok, hogy a fiú zavarában elfelejtette megosztani MinYounggal a címet. Így ez volt a legalkalmasabb találkapont. Húsz perces idegtépő várakozás után TaeMin orrát egy édeskés-gyümölcsös illat csapta meg. Az aromafelleg irányába fordult tekintetével, s meglátva a tőle alig fél karnyújtásnyira ácsorgó lányt, megkönnyebbülten felsóhajtott; szája sarkában ugyancsak könnyed görbület jelent meg.

– MinYoung-ah – dőlt meg finoman, majd felemelkedvén jobb kezét nyújtotta a lánynak.

– TaeMin oppa. – Lassú mozdulattal csúsztatta kezét a fiú tenyerébe, aki a következő pillanatban ajkaihoz emelte a kissé reszkető kézfejet.

– Köszönöm, hogy eljöttél! – Puha csókkal illette a bársonyos bőrt, hüvelykujjával megcirógatta MinYoung ujjait, aztán visszaengedte karját a lány combja mellé.

– Én köszönöm a meghívást – biccentett. – Hova megyünk? – húzta feljebb vállán a parányi táskát.

– Legyen meglepetés! – nevetett fel jókedvűen, miközben karját ajánlotta támaszul.

– De mégis hova megyünk? – kíváncsiskodott gyermekien.

– A kedvenc éttermemben foglaltattam asztalt. Remélem, nem gond – sandított a lányra, ahogy elindultak a szomszédos keresztutca irányába.

– Nem – rázta fejét megerősítve a válaszban. – Messze van?

– Nincs – kuncogta. – Csak két utcasarkot kell sétálnunk.

– Akkor jó. Ne haragudj, csak farkaséhes vagyok – nevette el magát saját megjegyzését hallva.

– Akkor siessünk, nehogy éhen maradjon egy ilyen szépség, mint te. – TaeMin MinYoung felkarjára szorított szabad kezével, majd megszaporázta lépteiket, hogy mihamarabb a vendéglőhöz érjenek.

A két utcasarkot mintegy tizenkét perces gyaloglással letudták, a bejáratnál ácsorgó főúr mélyen meghajolva üdvözölte a vendégeket, majd egyeztetve a foglalást, az asztalukhoz kísérte a párt. Az étteremben halk zene köszöntötte a betévedőket; az asztalokat körüllengte egy finom vaníliás–szantálfás illat, ami a konyhából kiszűrődő szagokat volt hivatott tompítani.

– Nem gond, ha valaki csatlakozik még hozzánk? – kérdezte TaeMin, miután ő is helyet foglalt MinYounggal szemben.

– Csatlakozik? – pillázott nagyokat. – Nem – sóhajtotta. – Azt hittem, hogy kettesben eszünk – mormolta némi csalódottsággal a hangjában.

– Sajnálom – sütötte le szemeit. – Ígérem, elviszlek vacsorázni is, amit kettesben töltünk. De előbb…

– Hyung?! – ütötte meg fülüket a megérkező JongIn köszöntése.

– JongIn-ah! – nézett fel a felettük álldogáló barátjára TaeMin, amiben MinYoung hamar követte. – Örülök, hogy itt vagy!

– Én is, hyung! – ráztak kezet, aztán JongIn barátjának kísérőjére pillantott. – Örvend…

Azonban JongIn már nem tudta befejezni a bemutatkozását. Ahogy tekintete találkozott MinYoung gyémántként tündöklő szembogaraival, torkán akadt minden gondolata, döbbenten nézett a lányra. Újra és újra lenyelte a felgyülemlő gombócokat, ahogy egyre jobban tudatosult benne a széken üldögélő lány alakja. Először azt hitte, rémeket lát, de mikor TaeMin kézfeje jobb vállára siklott, összerezzent.

– Jól vagy, JongIn-ah? – tette fel aggódva kérdését.

– Hyung? – pislogott aprókat. – A. A. A l… L–lány… – dadogta teljesen ledermedve.

– Baj van, JongIn? – fordította maga felé a fiatalabbat.

– TaeMin oppa? – MinYoung is lassan felkelt a székről, ujjai között szorongatva a táskáját.

– Ne haragudj, MinYoung-ah. Úgy látszik, sikerült meglepnem a barátomat.

– Hyung – pihegte. – Hyung, ezt nem tehetted meg.

– Hah? – értetlenkedett az idősebb fél. – JongIn? Miért mondod ezt?

– Hyung. Hyung, ő az a lány, akiről beszéltem neked! Hyung! – ordította el magát könnyeivel küszködve. – Miért?! Hyung?! Miért tetted ezt velem? Hyung! – zokogta a sós nedvességet szüntelenül nyeldesve.

– JongIn? Nem értelek.

– Ő az a lány, akit a klubban megismertem – kapta a fejét MinYoungra, majd megint TaeMinnel nézett farkasszemet.

– MinYoung az? – kikerekedett pupillákkal bámult barátjára.

– Hyung! Hogy’ tehetted ezt velem?! Tudtad, hogy mit jelent nekem ez a lány, és te képes voltál elvenni tőlem! Hyung! – üvöltötte meggondolatlanul. – Gyűlöllek, Hyung! GYŰLÖLLEK!

JongIn mindent hátrahagyva, s meg sem várva TaeMin magyarázatát, elrobogott az étteremből. MinYoung és TaeMin tanácstalanul állt a történtek előtt, maguk sem értették a fiatalabb váratlan kirohanását. Ám ahogy a fiú elgondolkodott JongIn szavain, rájött, mekkora fájdalmat érezhetett barátja. Érezte, ahogy mellkasa szűkössé válik, gyomra összeszűkül, elméje végképp összezavarodik. MinYoung tétlenül nézte, ahogy az egyik férfi kővé dermedve áll mellette, a másik pedig sebbel–lobbal távozik az asztaluktól. Fogalma sem volt, mitévő legyen. JongIn után rohanjon, vagy TaeMin mellett maradjon. Egyiket sem érezte igazán jó megoldásnak.

Néhány perc múltán MinYoung illedelmesen meghajolt, még egyszer megköszönte a meghívást, s ő is a távozás mezejére lépett. TaeMin egyedül maradt a kétségbeesésével és tanácstalanságával. Feje felett összegyűltek a szürke felhők, légzése nehézkessé vált, szíve darabokra hullott a történtekről.

Egyetlen pillanat alatt veszítette el legjobb barátját és a nőt, kinek lénye első találkozásukkor magával ragadta, s többé nem eresztette. A világa összeomlott egyetlen szempillantás alatt, és azt sem tudta, valaha fel fog-e ébredni ebből a rémálomból.

Megtörten, megrogyva hagyta el a vendéglőt, lehajtott fejjel bandukolt egészen hazáig, miközben megállás nélkül JongIn telefonszámát tárcsázta. Sikertelenül. A harmadik próbálkozás után már csak egybehangzó sípszó fogadta; a fiatalabb kikapcsolta a készüléket. Mivel a lány telefonszámát nem volt alkalma elkérni, így őt sem tudta felhívni, hogy legalább pár biztató és megértő szóval legyen gazdagabb.

Hazaérve lerugdalta magáról a cipőt, és a ruháit is a földre dobta, a konyhába ballagott, és kibontott egy üveg erősebb alkoholt. Még az első két kortyot pohárból hörpintette le, aztán már a töltögetéssel sem fáradozott. Egyszerűen csak megdöntötte az üveget, és az égető folyadék végigcsordult nyelőcsövén. Szívén pedig egyre nagyobb lett a tátongó heg, mely szerettei elvesztését tükrözte.

Az üveggel a kezében zuhant a pamlagra, s azzal együtt utat engedett minden fájdalmának. Keserves zokogásának hangjai visszaverődtek a falakról, ahogy homlokával megtámasztotta a dohányzó asztalkát, már ahhoz sem volt kedve, hogy a teljes alkoholt elpusztítsa. Átadta magát minden szenvedésének, míg lassanként lecsúszott a kanapéról, és a szőnyegbe temette arcát. Négykézlábon, remegő karokkal és térdekkel eresztette ki a sós nedvességet.

Várta, hogy a lelke megkönnyebbüljön a sírástól, azonban hiába áztatta el válláig a padlószőnyeg rostjait, a megváltást sehogy sem érezte. Fohászkodott mindenhez, amit szentnek hitt, reménykedett a bűnbocsánatban, viszont félt, hogy az égiek többé már nem hallják meg az imáit. A percek hosszan és némán vánszorogtak egymás után, végül TaeMin könnyei is fokozatosan elapadtak, s elérte őt az álom...