Irigység

Irigység

Írta: Kata Annamária Papp

Átélted már valaha azt, amikor kiderült számodra, hogy legjobb barátodra irigykedsz? Irigyled a személyiségét, a tulajdonságait, a képességeit, de ugyanakkor csodálod is ezekért? El akarsz szakadni tőle, mert félsz, fájdalmat okozol neki, de huzamosabb ideig képtelen vagy nélküle meglenni? Utálod magadat, mert úgy érzed, te nem vagy elég jó hozzá, hogy ő nálad többet érdemel, nem pedig azt, amit te nyújtasz számára? Amikor viszont eljutsz oda, hogy végre távol tartsd magadtól, akkor látod a másikon a szomorúságot, ami miatt bűntudatod támad, így kezded ismét elölről az egész procedúrát, míg végül elszakad nálad az a bizonyos cérna? Ám ez akár a barátságotokba is kerülhet?

A megvilágított gyakorlóteremben található hatalmas, a teljes falat beterítő tükrön keresztül bámultam magamat. A többiek már régen hazamentek, amint a koreográfus kiadta utunkat, de én akkor sem tudtam velük tartani. Pontosabban vele nem akartam egy légtérben lenni.

Törökülésben helyezkedtem az üveg elé, olyan közel, amennyire bírtam, nagyjából egy karnyújtásnyira. Végigvezettem tekintetemet az öltözékemen, illetve arcom és testem különböző pontjain. Szőke, a megvilágításban szinte már sárgás hajam arcomba lógott, ám egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy talán hátrafésülhetném. Így is illett a hangulatomhoz, minek vesződtem volna akkor vele? Szemeim alatt halványan látszódó lilás karikák keletkeztek a kialvatlanságtól, valamint a folyamatos hajtásoktól, amit az elmúlt időben megszenvedett a csapat. Tekintetem üresen fénylett, ahogy szemeztem tükörképemmel; alig találtam benne életkedvet, egy aprócska boldogságot, ami megnyugtathatta amúgy is borús lelkemet. Arcom sápadt volt, akár a fallal lehettem volna rokonságban, sőt, egyenesen eltűnhettem mindenki elől, ha mellé álltam. Vékony és beesett képű lettem a sorozatos diétáktól, melyeket azért csináltam, hogy magamat sanyargassam, illetve jobban megkedveljenek a rajongóink. Színtiszta feketébe öltöztettem magamat, ám nem csak a gyakorlásra. A váltóruháim sem mutattak másképp, ráadásul ahhoz még egy sapkát és egy arcmaszkot is hozzápárosítottam.

Nem voltam megelégedve azzal, amit láttam, bár ez nem újdonság az én részemről. Állandó kételyek között éltem, amióta az ügynökséghez jöttem, de leginkább a debütálásunkat követően váltam ilyenné. Ha végre megelégedtem azzal, amit nyújtottam, folyton találtam valami mást, minek a kivitelezésén javítani akartam. Ebben persze, a sok negatív hangvételű megjegyzés sem segített, melyeket minden egyes felvételünk után kaptunk, esetleg egy montázs alatt találtunk. Egyikünk sem bírta rendesen feldolgozni az ilyeneket, a szívünkre vettük, hiába mondták, hogy ne érdekeljen minket. Ezen a téren pedig én lehettem a legérzékenyebb.

Hiába lettek kockáim, hiába gyúrtam ki magamat, az összes olyan hozzászólást komolyan vettem, ami arról szólt, milyen dagadt is vagyok valójában az ő szemükben. Onnantól kezdve csak nagyon nehezen tudtak kirángatni a szigorú keretek között tartott diétámból, melyet nemcsak a dietetikus, de én magam is felállítottam. Megszabták, hogy ezt a fajta tésztát esetleg ezt a húst még megehetem, ám én önkényesen azokat ugyanúgy elhanyagoltam, akárcsak a többi tiltólistás ételt. A srácoknak úgy kellett lenyomniuk egy-egy falatot a torkomon az étkezés során. Mindezek ellenére még mindig találtam magamon kivetni valót.

Egyik kezemet levezettem pólóm aljához, ahol feltűrtem az anyagot, így szabaddá téve azt a területet. Ujjaimmal közrefogtam hasamon a bőrt, majd elkezdtem megnyújtani, láttatva ezzel, mennyi fölösleg látszódik rajtam. Torzítva láttam az egész műveletet; míg a valóságban éppen csak egy kicsit nyúlt meg a felület, addig a tükörben teljesen mást fedeztem fel. Mintha tényleg egy nagy adag hájat vettem volna kezeim közé, ami szinte lötyögött rajtam mindenhol, az egész testemen.

Hatalmas, mélyről jövő sóhajtás hagyta el ajkaim peremét, aztán leengedtem ruhám korcát, amint végeztem a nyomorgatással. Közelebb hajoltam az üvegfelülethez, utána ugyanazon kísérletemet megcsináltam arcomon is; apró ujjaimmal csipkedtem magamat, hátha találok valami hibát, egy eltérést, ami nem tetszett volna nekem. Ekkor tekintetem levándorolt a tükörképemről kezeim felé, amiken az előbb említett ujjacskák voltak láthatók. Sohasem szerettem, amikor ezzel kapcsolatban lettem nevetség tárgya, hiszen bár kívülről azt mutattam, milyen szórakoztatóak számomra is, belül fájt nekem, mivel egy másik rendellenességemre mutattak. Egy újabb genetikai hiba, amit sehogyan sem tudnék kiküszöbölni, mert amíg fogyni képes voltam, addig a kezemet nem tudtam megnyújtani.

Ökölbe szorítottam mindkét tagomat, jól befeszítve izmaimat, majd egy idő után ellazítottam őket, ezt a folyamatot pedig még többször megismételtem. Talán egyfajta nyugtatásnak szántam, de már semmiben sem lehettem biztos, hiszen én sem bírtam már magamon teljes mértékben kiigazodni.

- Azt hittem, gyakorolni maradtál itt… - A hirtelen csöndet kettévágó hangra ijedten kaptam fel szemeimet, melyek legidősebb hyungom tekintetébe fúródtak. – Gondoltam, visszajövök, és megvárom, amíg végzel.

Olyan gyorsan talán még sohasem pattantam fel ülőhelyzetből két lábra, mint akkor. Amúgy is kisebb termetem volt a másikhoz képest, így fel kellett rá tekintenem, amikor beszéltem vele, ezt a helyzetet pedig nem akartam még inkább erősíteni. Utáltam, amiért a magasságom miatt kevésbé tiszteltek, főleg Jungkooktól tűrtem meg nehezen, ahogy gúnyt űzött belőlem minden egyes alkalommal. Ő a fiatalabb, mégis azért pofátlan sokszor velem szemben, mert az ő génjeinek hála, nagyobbra nőtt később, ezért még az alapból meglévő tiszteletem is lecsökkent a szemében. Jin hyungnál viszont kimondottan gyűlöltem, amikor vele szemben kellett állnom, így a méretbeli különbségeink csak még jobban kirajzolódtak előttünk. Ő ezt vicces megjegyzésekkel reagálta le, amelyek normális körülmények között nem lettek volna sértőek számomra, de oly’ módon, amiben mi voltunk, ez kevésbé esett kellemesen tőle. Egyenesen fizikai fájdalomba csapott már át, amit tett velem azzal a pár szóval.

- Mint látod, szünetet tartok, és egyébként… - Leporoltam a piszkot nadrágomról, ami az ülő pozíciónak köszönhetően ráragadhatott a szövetre, de ez inkább egy amolyan pótcselekvésnek minősült. Nem akartam a másikra nézni, maximum a tükrön keresztül, ha nagyon muszáj. – Nem kellett volna ezzel fáradnod, egyedül is haza tudok menni, nem szükséges csőszködnöd fölöttem. Nem vagyok gyerek.

- Én azt nagyon jól tudom. – Ledobta kis táskáját az ajtó mellé, majd elindult felém, én pedig abban a másodpercben feszítettem össze minden idegszálamat. Egyik karját rátette vállamra, így félig-meddig körbeölelt engem, és úgy húzott magához közelebb, amit csak egy grimasszal díjaztam. – Ne légy ilyen morcos! Ha nincs itt valaki, aki rád szól, akkor késő estig itt maradsz, nagy eséllyel pedig az egyik kanapén kiterülve töltöd majd az éjszakádat.

- Ez nem igaz! – Megfogtam rám nehezedő végtagját, aztán erősen leemeltem magamról, szinte lecsaptam azt az oldalához. Hangos, durva léptekkel vonultam a cuccom felé, hogy felkapjam magamra a táskámat, hogy átöltözhessek. – Kérek pár percet, és mehetünk a dormba.

- Jimin! – Már éppen ki akartam nyitna az ajtót, amikor megállított a másik hangja. Kezem a kilincsre szorult, miközben Jinre vártam, hogy befejezze a mondandóját. – Van valami bajod velem? Rosszat tettem, ami sért téged? Ha igen, akkor kérlek, mondd meg, ne kerülj engem!

Nagy levegőt vettem, melyet lassan engedtem ki tüdőm fogságából, a befeszített vállaimat pedig leengedtem. Hogy mondhattam volna meg neki, mi az én bajom, amikor még én sem voltam képes pontosan megmondani azt? Miért vagyok állandóan tiszteletlen vele? Elviekben ő a legjobb barátom, akivel a kamerák előtt minden vicces, nevetséges dolgot műveltünk; a többiek is azt tartották rólunk, szinte elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Ő az, aki minden hullámvölgyemből igyekezett kikászálódnom, segített a bajban, bátorított, megvigasztalt, túlléptetett az akadályokon. Mindezek ellenére én mégis úgy kerültem az elmúlt időben, mintha leprás lenne; ha egy helyiségben tartózkodtunk, én azonnal elhagytam a helyszínt, még szólni sem volt ideje. Annyi kétes érzés kavargott bennem miatta, melyeket képtelen lettem volna megfogalmazni neki. Egyszerűen csak könnyebb kikerülni a dolgokat, mint egyenest fejest ugrani beléjük.

- Jiminie… - A vállamra nehezedő kezétől, valamint hogy hirtelen olyan közelről hallottam hangját, összerezzentem, de tekintetemet még mindig nem vezettem rá. Egyenesen lefele bámultam, a cipőm hegyét vizsgálgatva, mint akinek érdekesebb az elhasznált felület nézegetése, mint barátja szónoklata. – Mondd meg őszintén! Miért kerülsz engem?

- Ez nem az, Jin hyung… - Felnézve láttam kétkedő arcát, mire igyekeztem legjobb színészi játékomat elővenni, hátha meg tudom győzni legidősebb csapattársamat. – Csak fáradt vagyok, sok a hajtás, és… Egyszerűen csak nincs kedvem most senkihez. Ez nem személyesen rád megy, mindenkitől próbálok egy leheletnyi távolságot megtartani, mert félek, hogy ingerültségemben valami bántót mondok neki. – A hatás kedvéért felemeltem egyik kezemet, majd tenyeremet Jin arcára simítottam, és ujjammal elkezdtem cirógatni. Tudtam, hogy ez valamilyen szinten mindig megnyugtatta, a hatást pedig most sem maradt el. Lágyan ránehezedett az érintéseimre, közben láttam, ahogy szemei más sokkal bizakodóbban pislognak felém. – Csak szeretném elkerülni a fölösleges vitákat, oké? Nem akartalak megbántani meg fájdalmat okozni… Fáradt vagyok, ingerlékeny, ezt pedig nem a társaimon akarom levezetni, főleg nem rajtad.

- Rendben, megértem.

Lassan leengedtem kezeimet, majd egy biztatásnak szánt, megjátszott mosollyal hagytam ott a másikat, azzal a mondattal, hogy várjon meg, hamar végzek. Az öltözőig elérve sok imát elmormoltam, mondván, nehogy kint törjek össze, ahol megláthat valaki, főleg Jin hyung. Hiába helyezkedett el az ajtó a folyosó legvégén, kínszenvedés volt az oda vezető utam, míg végre kattanhatott mögöttem a zár, elzárva engem a külvilágtól valamennyire. Hátamat a falapnak vetettem, aztán komótosan lecsúsztam a padlóra, ahol térdeimet átölelve kezdtem sírni.

- Miért? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – szidtam magam fojtott orrhangon.

Nem is tudtam már, mikor kezdődött nálam, de egyik pillanatról a másikra azon kaptam magamat, mennyire szúrósan nézem Jin hyung minden tettét. Ha főzött, ha valakinek egy menő, drága ajándékot adott, amikor elfurikázott minket, mert a menedzser nem ért rá, esetleg amikor megbetegedésünk során ápolta gyönge lényünk. Mindig, de mindig átjárt engem egyfajta szúró, maró fájdalomféleség, amelynek beazonosítása nehéznek bizonyult számomra. Egyik pillanatban jókedvűen játszottam kedvenc hyungom társaságában, aztán hirtelen fáradtságra hivatkozva otthagytam csapot-papot, elmentem a szobámba, majd estig ki sem jöttem. Egyszerűen csak… Nem bírtam a másikra nézni, mert… Olyankor arra gondoltam, én miért nem tudtam olyan jól kinézni, mint ő. Miért nem vagyok olyan tehetséges, szép, vagy tiszteletteljes? Miért nem vettem le mindenkit a lábáról, mikor valami elegánsabba öltöztem? Esetleg csak úgy általánosságban? Mije volt, amit bennem nem lehetett megtalálni?

Sokáig kínlódtam ezekkel a gondolatokkal, közben kívülről azt mutattam, minden rendben az egészségemmel, a lelkiállapotommal, de belül… Fájt látni, Jin hyung mennyivel jobb nálam, mennyivel szeretetteljesebb valamint tehetősebb, mint amilyen én valaha is lennék. Annyival több pozitív visszajelzést kapott egy-egy fellépésünk alkalmával, dicsérték, hogy mennyit fejlődött, ráadásul a klipfelvételek során a színészi játékát is díjazták. Én bezzeg kaptam egy vállveregetést, mondván, megint hoztam a formámat. Miért nem mondták meg, miben fejlesztettem magamat? Egyáltalán tényleg jó, amit csináltam? Vagy csak kedvesek akartak velem lenni, mert eleve érzékenyebb voltam a negatív visszaszólalásokra? Miért foglalkoztak többet Jin hyunggal, mint velem?

Sok kérdés kavargott a fejemben, amelyekre soha sem kaptam válaszokat, hiszen hangosan nem mondtam ki őket egyszer sem. Belülről emésztettem a lelkemet, miközben lassan a teásbögrét is kiátkoztam az idősebb kezéből, annyira utáltam, amiért nem lehetett az enyém az a kis tárgy. Akartam az ő reflektorfényében fürödni, sőt, elvenni tőle mindet, az összes megvilágítást, ami kijutott neki. Akartam azt a vagyont, amely a birtokában volt, és amit úgy szórt el ránk, mintha fán termett volna. Akartam azt a szeretetet, amit ő kapott minden rajongótól, családtagjától, a csapattársainktól, valamint az ügynökség többi emberétől. Akartam a főzőtudását, mellyel mindig sikeresen elkápráztatott mindenkit, amikor fontosabb eseményeket követően nagy lakomákat csaphattunk. Kellett a külseje, a szépsége, a nyerő megjelenése, amivel bárkit elkápráztatott, sokszor akár férfiaknak is megakadt a szemük kinézetén. Mindenét el szerettem volna bitorolni, hogy csakis az enyém lehessen mindene, ami volt.

Kettős játékot folytattam magammal, hiszen hiába éreztem azt, amit, még ugyanolyan fontos szerepet töltött be az életemben a másik, mint azelőtt. Vágytam, hogy megöleljen a rosszabb napjaimon, a puszit sem hánytorgattam fel neki, ahogy a gondoskodását sem, melyet felém mutatott intenzívebben. Képtelen voltam összeszámolni azon alkalmakat, amikor Jin hyung kijelentette, hogy én vagyok a kedvenc csapattársa mindannyiunk közül, és engem tart a legjobb barátjának. Örültem neki, éreztem, ahogy a siker végigszánkázott rajtam, azt az érzést pedig senkivel se szerettem volna megosztani soha.

Voltak napjaim, akár a mostani, hogy szándékosan kerültem az idősebbet, mert nem bírtam a maró érzéssel, ami körbelengett engem. Olyankor csak nyugalom kellett számomra, hogy rendezzem magamat, utána visszaálltam a régi kerékvágásba, egészen a következő mély zuhanásomig. Tényleg nem értettem, miért lettem hirtelen olyan, amilyen, ráadásul definiálni sem voltam képes azt az érzést, ami akkor kerített hatalmába, mikor a másiktól kívántam elvenni valamit. Amikor mindent magamnak akartam, még magát Jin hyungot is, annak ellenére, hogy a bajom forrásának ő állt a hátterében, még ha nem szánt szándékkal is.

Lassan felkeltem a csempéről, mikor éreztem, ahogy a hideg végigment rajtam, egy kényelmetlen borzongást kiváltva belőlem. Vontatott léptekkel kerültem a zuhanyzó felé, útközben előpakoltam a váltóruhámat, majd egy törülközőt magamhoz véve beálltam a kabinba, ahol a kellemesen meleg vizet folyathattam megfáradt, izzadt testemre. Éreztem, ahogy a könnyek szintén követik a fölösleg útját lefele, a lefolyóba. Eddig tartott a melankóliám, legalábbis látszatra, hiszen ha kilépek az öltözőből, ismét a mosolygós, kissé nyúzott, leharcolt Jiminnek kellett lennem, aki nem haragszik legjobb barátjára.

Ahogy egyre szorult körülöttem a hurok, egyenként odamentem a csapattársaimhoz, majd kikérdezgettem őket arról a furcsa érzésről, ami engem nyomasztott. Neveket nem említettem, csak általánosságban meséltem el problémámat, valamint a legidősebbhez se látogattam el, mivel féltem, abból a csekély információhalmazból is rájönne, kiről beszéltem neki. Sokáig senki nem tudott rendes válaszokkal előállni számomra, míg én folyamatosan a körmeimet rágtam idegességemben, amiért nem jutottam egyről a kettőre. Majd… egyik nap a legfiatalabb állított elém, miszerint rájött a kérdésemhez illő válaszra. Győzelmet éreztem, ahogy eljutottak hozzám szavai, alig bírtam egy helyben maradni, míg végre kibökte nekem azt az egy szót, ami teljesen megtört lélekben:

Irigység.

Az emlék hatására keletkezett mérgemben ököllel ütöttem a falba, persze, nem olyan erőset, mint szerettem volna. Mindenfajta érzelem közül, amit ismertem, pont a számomra legmocskosabbat tápláltam legjobb barátom irányában. Egyszerűen nem értettem, hiszen kisgyermek koromban és tinédzserként sem tagadtam meg másoktól a cuccaimat, a dolgaimat, szívesen osztozkodtam, és soha nem vágytam mások szerzeményeire. Akkor mégis miért most, miért ő, miért? Pedig minden olyan jó lenne, ha ez a szörnyűség nem ékelődött volna közénk. Felhőtlenül nevetnénk egymás mellett, még a legrosszabb napjainkon is mosolyt varázsolnánk a másik arcára, viccelődnénk a többieken, együtt csinálhatnánk közös programokat, ahogy régebben tettük. Ehelyett folyamatosan kerültem őt, igyekeztem minden közeledtét visszautasítani, valamint kamerán kívül egyáltalán nem mutattam semmi kedvet arra, hogy vele töltsem a szabadidőmet.

Zokogásomat visszafogva támasztottam homlokomat a hideg csempének, ahogy igyekeztem fejfájásomat enyhíteni. Elértem azt a határt, amikor már fizikálisan is jelentkeztek rajtam a stressz tünetei, ekkor pedig tudnom kellett megálljt parancsolni magamnak. Vége volt, szükségem volt arra, hogy beszéljek a másikkal, kiadjam magamból, ami bennem lakozik, de nem tudtam, miként. Nem állhattam csak úgy elé, mindenféle bevezetés nélkül, ám azt képtelen lettem volna rendesen megfogalmazni. Így pedig ismét a gondolatmenetem elejére kerültem, ezt pedig többször ismételtem meg a mosakodásom során, amíg el nem zártam a csapot.

Kilépve a párás kabinból jól megszárítkoztam, egészen addig, amíg a hajam is tűrhető állapotba nem került, utána gyorsan magamra aggattam a ruháimat. Nem volt a legkellemesebb a kinti hőmérséklet, hiába lett meleg odabent a zuhanyzásomnak köszönhetően, ráadásul a kocsiig el kellett valamilyen úton jutni, lehetőleg a megfázást elkerülve. Mivel a helyiséget csak mi használtuk, bátran hagytam ott az akkor elhasznált törülközőt, mivel senkinek sem jutott eszébe elvinni, másnap meg cserélhettem majd le békésen.

Mielőtt benyitottam volna a gyakorlótermükbe – ahol Jin hyung nagy valószínűséggel már az órát bámulta percenként, hogy mégis merre ténfergek már –, még gyorsan rendeztem mimikáimat; vagyis igyekeztem az idő közben jól betanult szerepembe visszacsöppenni, majd kinyitottam az ajtót.

- Mehetünk, hyung! – A másik csak meglepve kapta rám tekintetét, mire én is megilletődtem. Ezek szerint annyira mégsem hiányolt, ha így bele tudott feledkezni a telefonjába. – Bocs, ha megzavartam valamit – feleltem flegma hangstílusban.

Miért van az, hogy ha kicsikét elfeledkezem arról, mennyit árthattam már neki egy-egy megnyilvánulásommal, akkor jött valami, amitől megint irigykedni kezdtem, esetleg dühös lettem a tettétől? Pedig semmit sem csinált, és igazából most sem értettem már magamat, mitől lettem ilyen, hiszen csak lefoglalta magát, amíg rám várt, de… Talán az zavart a leginkább, hogy nem aggódott értem, hanem letudta az egészet egy vállrándítással, aztán már nyúlt is a készülékért, amin elindított valamilyen játékot magának. Nem toporzékolt, nem kiabált velem, hogy mégis hol voltam annyi ideig, már a Han folyót megtölthettem volna azzal a vízmennyiséggel, amit elhasználtam. Nem dramatizálta túl a helyzetet, miközben krokodilkönnyek között vetődött a karjaimba, miszerint még arra a csekély időre is hiányoztam neki, főleg, mert nem tudta, mi lett velem olyan hosszú idő alatt.

Nem egyszer fordult elő eme ominózus esemény, talán két éve is hasonlóan sokáig maradtam a tus alatt az edzést követően. Ugyanúgy megvárt engem a legidősebb, ám én a szokásos tíz perces mosakodásom helyett majdnem háromszor annyi időt töltöttem el a meleg víz takarásában. Ezt követően fütyörészve caplattam vissza a termünkbe, ahol egy a körmét rágó hyunggal találtam szembe magam, ki a karóráját bámulta nagy bőszen. Amikor mindketten felfedeztük a másikat, Jin egyből odarohant hozzám, miszerint ha nem jöttem volna öt perc elteltével sem, betöri az ajtót, és kideríti, mi tart ilyen sokáig nekem, illetve bajom van-e.

Ám most, hasonló szituáció közepette ő csak békésen üldögélt, telefont nyomkodva, miközben én a hattyúk halálát játszottam el miatta az öltözőnkben, mert olyan mocskos embernek éreztem magamat. Saját részemről nézve igencsak jogosnak bizonyult az enyhe kifakadásom, de a másik oldalról megvizsgálva talán nem ez a tényállás állt fenn. Ugyanis Jin hyung lassan kelt fel helyéről, elég kétkedő pillantásokkal illetve engem, miközben kikapcsolta az éppen futó játékát, majd a készüléket a zsebébe eresztette. Elém lépett, de én csak ugyanolyan megvető, haragos pillantásokkal illettem, mint előző megszólalásom alkalmával tettem azt.

- Jimin… Most már tényleg el kellene mondanod, mi bajod van. Ez túlmegy egy bizonyos határon. – Itt éreztem, ahogy az utolsó cérnaszál igyekszik megtartani az amúgy igencsak pattanásig feszült idegeimet.

- Túlmegy egy határon!? Komolyan!? – Idegességemben megragadtam tincseimet, miután pedig meghúzgáltam őket, egy pár állatias morgás mellett lecsaptam kezeimet magam mellé. Ennyi volt, eddig tartott a türelmem. – Fogalmad sincsen arról, milyen kimerítő veled lennem. Nem tudod, miket élek át, ha a közeledben kell lennem… Nincsenek szavak arra, hogy rendesen kifejezzem, milyen mértékben tesz idegessé engem, hogy elvisellek téged. – Frusztráltan szívtam be a levegőt, amit ugyanolyan hévvel engedtem ki tüdőm fogságából. – Utállak téged! Utálom, amiért mellettem vagy! Mindent utálok, ami veled kapcsolatos, és bárcsak… - itt elakadtam, ugyanis amint feltekintettem a másikra, amit egész kifakadásom alatt egyszer sem tettem meg, egyből megbántam, amiket mondtam.

- Hát így gondolod… - szólalt meg fojtott hangon, ahogy igyekezett visszatartani könnyeit, melyek igen nehezen sikerültek neki, mivel egy-két csepp már így is versenyt futott bársonyos arcán. Szipogott, szemei pedig vörösek lettek az erőlködéstől, ahogy igyekezett erősnek maradni, de engem nem tudott becsapni. Ismertem őt, jobban bárkinél, emiatt pedig nagyon jól tudtam, hol kellett volna meghúznom azt a bizonyos határt. Ez a fajta látásmódom okozta most a vesztemet; visszatartottam indulataimat, mert sejtettem, mennyire esik majd rosszul a másiknak, amit mondani fogok, de ennek következtében olyan gondolatok hagyták el ajkaim peremét, melyeket soha sem vettem komolyan. Gyerekes hisztéria volt az enyém, mit az előbb leműveltem, melyben csak az irigység maró, fájdalmas szavai hangzottak el. Jin hyung mégis komolyan vette, mert egyszerűen ilyen természettel áldották meg. – Menjünk haza. – Karjával megdörzsölte arcát, így eltüntetve a kifolyt könnyeket magáról, majd felkapva táskáját eloldalgott mellettem, mivel a sokktól még mozdulni se voltam képes.

Akkor ért a felismerés, miszerint mindent elrontottam. Hagytam, hogy egy ostoba, mocskos érzelem olyan mértékben elhatalmasodjon rajtam, hogy elfeledjem, kivel beszélek abban a pillanatban, amikor azokat az oda nem illő jelzőket használtam Jin hyungra. Nem érdemelte meg, amit tőlem kapott, valamint biztos félreértette szavaimat, bár nem meglepő, mivel eléggé nyersen fogalmaztam a nagy kavalkádban, mely az elmémet uralta. Nem is magyaráztam meg igazán tettemet, csak hadakoztam, vádoltam, ujjal mutogattam, okok és érvek felvezetése nélkül. Ennél többet érdemelt volna tőlem; el kellett volna mondanom, miért érzek így, mit vált ki belőlem, ráadásul azt is, mennyivel jobb barátom bárkinél, akit eddig a sors mellém söpört, annak ellenére, mennyi kételyt halmozott fel bennem. A saját bizonytalanságom okozta feszültséget vezettem le rajta az előbb, pedig ő csak kedveskedni szándékozott nekem, ám még eme önzetlen gondolatát is úgy hurrogtam le magamban, majd hangosan, a füle hallatára, mintha valami bűnt követett volna el ellenem. Az irigység alattomosan bekúszott elmém rejtekeibe, majd olyan szinten beleitta magát a gondolataim hálójába, hogy már minden kis kedves cselekedet mögött hátsó szándékot véltem felfedezni, esetleg az ellenem irányuló tiszteletlenséget.

Ha nem velem törődött, azt akartam, hogy csak engem figyeljen a másik, én töltsem ki agyának minden egyes négyzetcentiméterét. Olyankor mindig szúrósan néztem rá, amíg be nem adta a derekát, és hozzám nem somfordált, ahol jól megszeretgetett engem mintegy engesztelésképpen. Ha viszont ebbe a végletbe mentünk át – vagyis a legidősebb teljesen rám akaszkodott, akár a pióca –, akkor folyamatosan el akartam magamtól taszítani. Olyankor mindig csak a saját hibáimat láttam őáltala, ki szöges ellentétemben állt; ami benne tökéletes volt, belőlem hiányzott. Azért a hiányosságért pedig ácsingóztam, éheztem rá, meg kellett szereznem magamnak, elvenni tőle, hogy ne az övé legyen, hanem az enyém. Önző, vak és irigy voltam, amik végül ide vezettek minket.

Jin hyung két méterrel előttem bandukolt a kivilágított folyosón, fejét lehajtva, járása meg igencsak életkedvtelenre sikeredett. El sem tudtam képzelni, mik játszódtak le fejében az elmúlt pár percről; miken tanakodott, miről mérlegelt, mit gondolhatott rólam. Mind-mind ott keringett agyamban, miközben bűnbánó arccal igyekeztem kimutatni mélységes sajnálatomat, szemeimet pedig leszegtem, így csak az egymás felváltó cipőimet láttam, ahogy szelik a métereket, míg a kocsinkhoz nem értünk.

A járműbe ugyanolyan némán szálltunk be, mint amilyenekké azután váltunk, hogy az idősebb száját elhagyta az a bizonyos mondat, miszerint ideje hazatérnünk. Hátra ültem, mert biztos begolyóztam volna attól, ha a másik mellett kellett volna eltöltenem a megmaradt időt, amíg elérjük úticélunkat. Így is kényelmetlen helyzet volt az egész, hiszen abban a pozitúrában úgy tűnhettünk, mintha én valami egyszerű, pénzes ember lettem volna, Jin hyung pedig a sofőröm. Igyekezetem a tájat bámulni, közben nem összeomlani a kocsiban, de egy-egy alkalommal előretekintettem, akkor viszont szemeim összetalálkoztak a legidősebb fekete íriszeivel, melyekkel a tükrön át ellenőrzött engem. Megtehettem volna azt az apró lépést, hogy kezdeményezek egy beszélgetést, elmagyarázom, miként értettem azt, amit, de nem egy olyan környezetben kívánkoztam azt megtenni, ahol nem tudtunk a másikra figyelni rendesen. Jin hyung zaklatott volt, ami eleve nem túl jó lelkiállapot vezetés szempontjából, így nem hiányzott az én hegyi beszédem még neki, amivel lehet, megint összetörtem volna lelkiekben.

Amint megérkeztünk a lakásunkhoz, meglepve tapasztaltam, hogy feltekintve a mi emeletünkre, sehol egyetlen égő lámpa, mely fényét kiengedné az ablakon. Lehet, mindenki egyből pizsamába bújt, ahogy betették lábukat a küszöbön, azóta pedig öntudatlanul sodródnak az álmok tengerén, mit sem sejtve a köztünk kialakult vitáról. Nehéz is lett volna kimagyaráznom, hogyan történhetett az meg, hogy Jin hyung boldogan, fáradságot nem ismerve kerekedett fel, majd indult el értem a tánctermünkhöz, de amikor visszatérünk, már mindketten olyan fekete felhőket cipelünk a fejünk felett, mintha egy családtagunkat gyászolnánk. Talán jobb ez, mint a többiek előtt kibeszélni a dolgainkat, amiket csakis egymás között beszélhettünk meg, mivel azok csak ránk tartoztak.

Átlépve az ajtót, mely a lakásunkba engedett minket, próbáltam minél gyorsabban levenni cipőimet, az illemnek megfelelően, mert láttam a másikon, mennyire sietősre vette a mozdulatait. Nem hagyhattam úgy elmenni, hogy fogalma sincs arról, miket gondolok igazából, nem engedhettem téves eszmékkel az ágyában fetrengeni, miközben a szomszédos hálóban ugyanolyan kínok közepette igyekszem álmot varázsolni szemeimbe.

- Jin hyung… - Karomat felemelve kezemmel közrefogtam könyökénél, így megállásra késztettem, még pont időben. Nem fordult felém, de láttam, ahogy válla megrázkódott egy kis időre, amikor mélyen beszívta a levegőjét. - Beszélnünk kell!

- Eddig nem akartál velem semmit sem megbeszélni, de most… - Kitépte gyenge szorításomból végtagját, hogy felém fordulhasson megrovó, csalódott tekintetével, amellyel egyenesen az én íriszeimbe nézett. – Most azt várod tőlem, miután megbántottál, jelzem, mélységesen, hogy majd leülök veled az asztalhoz, hogy aztán ismét a képembe vágd azokat a szavakat, amiket korábban is mondtál? Ennyire ostobának nézel?

- Ez nem igaz – kezdtem heves fejrázásba, közben követtem a másik gyors, feszült, szapora lépteit a konyha felé, ahol végre fényt is kapcsoltunk magunknak. Mindketten viszonylag halkan beszéltünk, mivel nem akartuk felébreszteni a többieket. Tudtuk, hogy ez a mi ügyünk, és nem hiányzott nekünk a többiek segítsége, kik a fáradtságtól talán még azt sem értették volna meg, miről fecsegtünk nekik. – Végig kell hallgatnod! Nem mondtam el mindent, amit akartam…

- Szóval van további sértegetés is – fordult felém. A benti étkezőasztalunk két szélén helyezkedtünk el, egymással szemben. Testtartásunk merev és kiélezett volt, készen arra, hogy ugorjon egy rossz szóra is. Végül Jin hyung volt az, aki elsőként levetette magát, mintegy feladva a kialakult helyzetet, aztán sóhajtva adta ki a következő utasítást. – Ülj le!

- Esküszöm, nem azt akartam mondani, amit. – Gyorsan elhelyezkedtem az én oldalamon törökülésben, majd előrenyúlva megfogtam a másik asztalon pihentetett kezeit. Jó jelnek vettem, amiért nem húzta el őket abban a pillanatban, amint hozzáértem, de a szemembe még nem nézett, mereven a falapra szegezte lélektükrét, amelyben minden érzelmet felfedeztem volna, ami lejátszódhatott benne akkor. – Feszült voltam, és nem úgy fejeztem ki magamat, ahogy kellett volna…

- Hát akkor?

- Az utálat túl erős szó volt oda – hajtottam le fejemet szégyenemben. – Én csak… Egyszerűen… Irigy voltam –ejtettem ki végre azt a borzalmas kifejezést, amellyel engem lehetett definiálni az elmúlt időszakban. – Ha megláttalak az utóbbi időben, mindig arra gondoltam, mi mindenben vagy te jó, vagy mennyi adottság, szerencse jutott már ki neked. Jól kereső családból származol, bárkire tudsz bármennyit költeni, csak hogy az illető boldog lehessen. Emlékszem, egyszer említettem, mennyire hiányolom a jegeskávét a mindennapjaimból, mert a kedvenc italom, de minden egyes nap nem akartam elmenni érte egy kávézóba vagy a büfébe, mivel az nekem túl sok kiadás. Erre te… Karácsonyra vettél nekem egy kávéfőző gépet, mondván, ezt mindenki használhatja mostantól, ám én tudtam… Tudtam, hogy csak miattam tetted – szipogtam fel, ahogy újra felemeltem fejemet, így ismét ránézhettem Jin hyungra, aki szintén visszatekintett rám vörös, könnyes szemeivel. – Ezzel pedig egy újabb tulajdonságodat mutattad meg számomra, nem is egyszer. Olyan önzetlen vagy a sok pénz ellenére is, ami miatt minden ember csak tanulhatna tőled. Gyönyörű hangod van, amit az elmúlt évek alatt csak még tökéletesebbre fejlesztettél, hiába készültél színésznek. A színi játékodról meg már ne is beszéljek, hiszen az egyetemet is elvégezted abból, ami szintén egy hatalmas teljesítmény a részedről. Te voltál az egyetlen, aki tudott közöttünk vezetni, ennek fényében pedig képes voltál plusz időt áldozni arra, hogy a legfiatalabbat vitted az iskolába, esetleg minket az egyéb teendőinkre. Hihetetlen ételeket tudsz készíteni, ráadásul olyan boldog vagy, mikor az egész folyamatot végigviszed, majd látod az arcunkon, mennyire ízlik nekünk, amit csináltál, te pedig már csak annyitól is a fellegekben jársz, hogy ezt meg is mondjuk neked. Olyan szeretet és megértés van benned, ami sok emberben nincs, emiatt pedig olyan értékét képezed a csapatnak, amit szavakkal igen nehéz lenne kifejezni – engedtem ajkaimra kúszni egy fájdalmas mosolyt, ahogy első könnycseppjeim végigszántottak az arcomon. – A legjobb barát vagy, akit csak kívánhatnék magamnak…

- Akkor miért? Miért voltál irigy pontosan? – Mindkét tenyerét megfordította, aztán pedig összekulcsolta kezeinket, hogy bátorításképpen megszoríthassa őket, így ösztökélve a folytatásra.

- Mert olyan akartam lenni, mint te – mondtam ki végül az igazságot. – Először észre sem vettem, de elkezdtelek egy bizonyos mértékig utánozni; nevettem azokon a vicceken, amiket mondtál, próbáltam minél több műsorodban részt venni, mint aktív tag, hátha hasonlíthatok majd rád. Azokkal a játékokkal játszottam, amivel te, ugyanolyan gyerekesen viselkedtem egyes helyzetekben, ahogyan te is tetted. De… Amikor rájöttem, hogy az már nem én voltam, akkor… Kétségbe estem. – Fejemet megrázva igyekeztem gondolataimból kiűzni az akkori emlékeket, mintha a beszédemmel együtt azok is távozhatnának a levegőbe. – Annyira te akartam lenni, hogy teljesen kivetkőztem már magamból. Irigy voltam, amiért te az lehettél, aki, én pedig nem hasonlíthattam rád. Emiatt bírtam csak nehezen a társaságodat, mivel olyankor rossz embernek éreztem magamat, amiért ilyen mocskos, önző gondolatok jelentek meg a fejemben. Viszont… Az sem tetszett, ha hanyagoltál, és inkább másokkal kezdtél el foglalkozni. Olyankor azt éreztem, mennyire fáj, amiért nem rám figyelsz, nem én vagyok számodra az első, nem lesed minden kívánságomat árgus szemekkel. Irigykedtem a külsődre, ami mindig hibátlannak mutatkozott előttünk, még ha álmodból keltettek is, meg a kitartásodra, amivel a tánc elé álltál minden egyes alkalommal. Két véglet közé ragadtam, ezért pedig öntudatlanul is téged okoltalak, ez a nézet pedig beleitta magát az elmémbe végleg. Ezen mindig annyira felidegesítettem magamat, hogy csak igen nehezen bírtam visszafogni az indulataimat. Olyankor egy sarokba vonultam, mindenkitől távol, amennyire csak lehetett. – Ujjaim már görcsösen szorultak a másik kezeire, féltem, hogy a vérkeringését is meggátolom, annyira erősen szorítottam őket. – Kérlek… Könyörögve kérlek… Bocsáss meg nekem, amiért így éreztem feléd! Abban a pillanatban megbántam mindent, amikor megláttam, mennyire fájtak az idegességemtől túlfűtött szavaim. Kérlek!

A hatalmas csönd, mely a beszédem végét követte, szinte idegőrlővé vált. Nem kaptam választ kérésemre, felnézni pedig képtelen voltam a másikra, amíg meg nem erősítette szándékát felém. Ő az idősebb, a tiszteletteljesebb, ami annyit tett, hogy meg kellett várni az ő elhatározásait, addig semmi meggondolatlan, elhamarkodott cselekedetet nem intézhettem felé. Ha azt mondja, az nem kifogás, melyet felvázoltam számára, valamint képtelen megbocsájtani tettemet, azt a hangnemet, amit megütöttem felé, akkor vége.

Elveszíthettem őt, ami pedig csakis az én hibám lett volna, hiszen ha nincsenek azok az emóciók, miket iránta tápláltam, akkor még most is békésen nevetnénk egymás társaságát élvezve. Zabálnánk az egészségtelenebbnél egészségtelenebb nassolnivalókat, miközben az egyik kedvenc játékunkkal játszanánk, esetleg megnéznénk egy jó filmet, ami mindkettőnket érdekel. Akár az erszényes mókusaival is szórakozhatnánk, akik, szerencsétlenek, nem tudom, hány ilyen bolondos délutánunk alkalmával élték át, milyen egy felnőtt testbe bújt gyermek kezei közé kerülni, ki még soha sem látott hozzájuk hasonló állatot. Hiányoznának eme közös programjaink; amikor együtt főztünk valami ínycsiklandozó étket, mert a többiek lusták voltak segíteni az idősebbnek. Esetleg egy-egy közösen megejtett táncpróbánk, ahol Jin hyung minden egyes szavamat úgy követte, mintha valami szentírás lett volna számára. Hiányzik, amikor Jjangut sétáltattuk együtt, ha a kis kutyus eljöhetett hozzánk egy kis időre. A közös bevásárlásaink, ahol a kötelezően megvett dolgok mellett magunkat is meglephettük egy-két finomsággal, édességgel, amit a diétánk miatt egyébként nem engedhettünk meg magunknak. Ahogyan a nap végén, a többiek lefekvését követően mi ketten leültünk a nappaliban, és kibeszéltük az aznapi gondjainkat, melyekre tanácsokat adtunk egymásnak.

Remegtem, amiért még mindig nem kaptam visszajelzést az idősebbtől, pedig már sok idő eltelt az utolsó kimondott szó után, ami elhagyta ajkaimat. A konyha falára felszerelt óra mutatója vészesen vágta arcomba a valóság kénköves poklát, miszerint közel tíz perce ültünk néma csendben, mindketten gondolataink mezejében járkálva. Én minden lehetőségemet latba vetve fohászkodtam, akihez csak tudtam, de Jin hyung… Fogalmam sem volt, mi játszódok le addig a fejében, ami miatt ilyen sokáig burkolózott mély hallgatásba. Nyomasztó terhek nyomták vállamat, melyek egyre nehezebbek lettek a másodpercek kattogásával, mik sértették fülem világát. Ahhoz a szótlan légkörhöz nem igazán illett a monoton hangon lejátszódó mutató járása, ezért igazán idegesítővé vált számomra, hiszen csak azt az egy hangot hallottam egész idő alatt.

Jin hyung lassan rám emelte tekintetét, mire kiegyenesítettem magam, szabályosan vigyázzba álltam – vagyis ültem –, annyira igyekeztem a legjobb oldalamat mutatni. Azok után, amilyen kegyetlen, alpári módon fejeztem ki magamat korábban, igazán megérdemelte a másik, hogy ezúttal akár a kis angyal, úgy helyezkedjek vele szembe.

- Tudod, Jimin… Ezzel most lehet, kicsit megleplek de… - Ahogy igyekezett rendezni gondolatait, nyelvével végigszántott alsó ajkán, majd mosolyra húzta ajkait, amit én értetlenül bámultam. – Eléggé vicces helyzetbe keveredtünk mi.

- Ezt hogy érted?

- Hát… - kuncogta el magát, amit még mindig nehezen bírtam felfogni. – Hasonlóan érzek én is, mint te. –Értetlenségemet hirtelen átvette a teljes megdöbbenés, hiszen nem akartam hinni a két fülemnek.

- Tessék?

- Bizony – bólogatott hevesen, amivel nyomatékosította az előbb elhangzottakat. – Én is sok mindent irigyeltem ám tőled… Igazából kezdettől fogva, amióta jobban megismertelek. Olyan tehetséges táncos voltál, ráadásul látszott rajtad, mennyire szereted csinálni, és nemcsak a kényszer miatt végzed a feladatodat. Arra gondoltam, nekem miért nem mehet ilyen egyszerűen az egész, hiszen ha rád néztem, sokkal könnyedebbnek, szabadabbnak hatott az összes koreográfia. A hangod pedig… Sokat mesélhetnék arról, mennyit fejlődött, és hogy kiket szégyeníthetnél meg a magas sorok kiéneklésével. Emellett mindig kedves valamint jószívű is vagy, ami sokszor megmutatkozott, ha a két fiatalabbról kellett gondoskodni. Olyankor te voltál az első, aki jelentkezett arra a feladatra. – Elpirultam a sok dolog hallatán, amiket a másik mondott rólam. Tényleg ilyennek lát engem? – Csodáltam, amiért olyan bőszen betartottad a diétánkat, sőt, néha túlzásokba estél, amit nem szívesen hagytunk neked, de te akkor is kiálltál magadért, makacs voltál hozzánk képest. Sokat edzettél, amit csak a rajongók miatt tettél, valamint teljesíteni akartad az elvárásaidat, amik egyre nagyobbra nőtték ki magukat. Irigylem a birkatürelmed, mellyel elviselsz minket, míg én folyamatosan lobbanékonyan reagáltam a többiek bohóckodására. A külsőd pedig… Igazán nem gondolom azt, hogy ennyire nagy különbséget kellene tenned köztem és közted. Te is ugyanolyan jóképű vagy, több lány álma, kiknek te vagy a mindenség. – Elengedte kezeimet, majd felállt ülő pozíciójából. Mellém lépett, utána pedig karjait átvetette vállaimon, így félig én tartottam meg a súlyát. Mondandója közben szorosan kobakomhoz tartotta arcát, amit gyengéden neki is dörzsölt, ezzel kócossá téve szőke fürtjeimet. – Tudod, hogy léptem túl azon, mennyire irigyellek ezek miatt az adottságok miatt?

- Hogyan? – Kezeimmel mindkét oldalon megfogtam alkarjait, majd hüvelykujjaimmal simogattam egy ponton a másikat.

- Arra gondoltam, ha különbözöl is tőlem, vannak olyan adottságaid, amik nekem nincsenek meg, az nem azt jelenti, hogy irigyelnem kell azokat tőled. Egyszerűen csak beletörődtem, és rájöttem, te inkább kiegészítesz engem, mint hogy a hibáimra mutatsz rá.

- Szóval…

- Igazából tudod mit irigyeltem tőled a legjobban, már a kedvességed mellett? – kuncogta el magát, majd az egyik simogató kezemet felemelte, így elénk helyezhette apró ujjacskáimat, melyek kézfejemhez kapcsolódtak. – Ezeket a végtelen édes, pici ujjakat…

- Na, ne röhögtess!

- Pedig komolyan beszélek. – Felemelte fejét rólam, majd magával szembefordított, aztán ismét megfogta ugyanazt a végtagomat. – Talán ezzel tudnám igazán jól demonstrálni, mire gondoltam. – Ezt követően pedig összefűzte ujjainkat, azzal egy nagy csomót képezve, melyet a kezeink alkottak. – Nekem nagy csontos ujjaim vannak, még neked kicsik és húsosak. Tökéletes ellentétek, melyek tökéletesen kiegészítik egymást.

Lenézve az összetapasztott tenyereinkre, már tudtam, mire értette ezt az egész szöveget a másik. Mindketten irigyek voltunk, mindketten akartuk a másik jobbnál jobb tulajdonságait, amiket mi magunk birtokolhattunk volna, ám szembe kellett néznünk a valósággal. Én nem voltam Kim Seokjin, ő pedig nem volt Park Jimin, azaz én. Nem lehettünk a másik bőrében, nem szerezhettük meg azt, amire vágytunk a másik személytől. Ám az idősebb hamarabb megtalálta a helyes utat, mint azt én gondolhattam volna. Sőt, a nagy önmarcangolásom miatt még azt sem vettem észre, ő mi miatt szenvedhetett, amikor nekünk a boldog arcát igyekezett mutatni, pedig belül ő is ugyanúgy megvívta a saját harcát. Nem egyszerűen kerülnünk kellett egymást, hanem megtalálni azt az arany középutat, ahol a különbségeinket összetehettük, és kisegíthettük vele mindkettőnket.

Nagyszerű példák voltak erre a táncóráink, melyeket a többiek hazamenetele után folytattunk a másik társaságában. Én tanítottam az idősebbet, ő pedig később dicsekedhetett vele, mennyit tudott fejlődni egyetlen éjszaka alkalmával. Ha én nem vagyok, akkor ő sem lesz jobb. Ám ugyanez a helyzet a diétámmal is; míg én mértékkel, már-már betegesen túlaggódva vettem be minden egyes falatot a számba, addig Jin hyung úgy tömte magát a finom étkekkel, mintha nem lenne holnap. Ilyenkor mindig hagyott egy egészen keveset a tányérján – tényleg csak annyit, hogy abba ne kössek bele –, azt meg felém tolta, hogy egyem meg. Ilyenkor nem ellenkeztem, hiszen nem tűnt nagy adagnak az a mennyiség, de annál zsírosabbra sikeredett, kellő energiát adott a nap elkezdéséhez vagy éppen lezárásához.

Talán… vagyis… biztosan rossz szemszögből közelítettem meg az egészet. Nem azt kellett volna néznem, miben jobb a másik, hanem azt, mivel tudna rajtam segíteni, hogy azt a képességemet fejlesszem, esetleg gyarapítsam a tudástáramat. Nem irigykednem kellett volna, hanem belátnom, ő jobb nálam valamiben, a jövőben pedig képes lenne segíteni nekem, hogy én is jó legyek belőle, ha akkor nem is megy gördülékenyen.

- Azt hiszem, értem – motyogtam halkan, de még kellő hangerővel ahhoz, hogy a másik meghallja.

- Igen? – Előredőlt, majd homlokainkat összeillesztette, így néztünk egymás szemébe. – Ez azt jelenti, hogy mostantól nem fogsz rám irigykedni, elmenekülni vagy elzavarni a közeledből?

- Az elsőt nem ígérhetem meg, de a többit annál inkább. – Itt ferde szemmel nézett rám, mivel nem értette, miért így fejeztem ki magamat. – Jin hyung… Én mindig irigykedni fogok rád, amíg csak ismerlek, hiszen ugyanúgy látom, mi az, ami neked megvan, de nem lehet az enyém. Ugyanolyan görcs keletkezik bennem, mint korábban minden ilyen alkalom során, csak… Megtanulom a jó irányba terelni ezt az érzést, és nem ellökni magamtól téged, ahogyan azt te is mondtad az előbb.

- Nekem már ez is megfelel – nevetett fel, aztán összeérintette orrainkat, amiket így egymáshoz dörzsöltünk. –Barátok?

- A legjobbak kerek e világon!