Szaglás

Szaglás

Illatok

Írta: Pakkson

Vattacukor, amikor hozzám lép, amikor megcsókol, amikor ajkait a nyakamra tapasztja. Édes, szinte mámorító. Sosem tudnék betelni vele. Túlságosan jólesik ahhoz, hogy el tudjam engedni ezt az illatot.

Rózsa, amikor szenvedéllyel felperzseli a bőröm; amikor hanyatt dönt az ágyon. Erős, szinte szirmonként érzem benne a vörös aromáit. Gyengéd és elegáns, mégis vad, vágyakozó, néha erkölcstelen. Pont, mint Hoseok.

Vanília, amikor mellette ér a reggel; amikor segít eljutni a konyháig, amikor a fürdőben a kezembe nyomja a frissen kimosott illatos, puha törölközőt.

Rántotta és kávé, amikor leültet az asztalhoz, hogy reggelit csináljon nekem; amikor hallom, ahogy pittyen a telefonja a reggeli hírektől; ahogy serceg a serpenyő, nyikorog a kávéfőző.

Orgona, amikor a tavasz beszökik az üvegajtók alatt vagy a szélesre tárt ablakon. Néha vegyül bele egy kis nárcisz, egy kis muskátli, helyenként tulipán, margaréta. Nem csoda, hisz’ a szomszédban egy virágbolt várja a kedves vevőket.

Bakelit, amikor bekapcsolja a kissé régi zenejátszót, hogy aztán a néhol ugráló ritmusokra énekeljen nekem; hogy megkérjen, énekeljek vele.

Eső, amikor a közelgő nyár első hírnökeként megjelenik egy aprócska zápor, hogy aztán pár perccel később ismét kiviruljon a nap, szivárványt festve az égre – Hoseok legalábbis mindig ezt mondja.

Citrom, amikor kiülünk a teraszra, hogy limonádét kortyolva élvezzük a jó időt. Néha narancs, ha ő unja a szokásos innivalónkat. Akkor is, ha az unokatesóm néha átugrik, hogy hozzon pár szeletet a kedvenc sütijéből.

Levendula, amikor kitárom a szekrény ajtaját; amikor a kedvenc felsőm keresem; amikor a ruhái között kutatok, mert jólesik megérinteni őket.

Dohány, amikor az utcán egymásba karolva sétálunk; szememet eltakarja a napszemüveg, de érzem a körülöttünk lévő tekintetét; a gomolygó cigarettafüstöt; a messze elterülő gyárak kéményeinek idetévedt szagát.

Megvetés, amikor valaki rosszindulatú megjegyzést tesz, mert igen, ennek is van egy illata, ami nem hasonlítható semmi máshoz. Maró, mint a gúny, mégis keserű, mint a gyógyszer, amit az orvos ír fel, noha tudja, hogy nem csak rossz ízű, de büdös is.

Só, amikor néha megérzem az arcán végigfutó könnyeket; amikor néha megmutatja, hogy ő is ember; hogy neki is fáj.

Végül méz, amikor vakságom ellenére is ajkaimra suttogja: „Jeongguk, szeretlek”.