Hallás

Hallás

Miért nem eresztesz?

Írta: Ayame Fairy

Vannak hangok, melyek egyik pillanatban még kedvesek a számunkra, majd valami hatására már az őrületbe kergetnek. Amíg velem voltál, addig imádtam az eső kopogását az ablakon, ma pedig már hányingerem támad csupán attól, ha arra a napra gondolok, mikor először mondtad ki, hogy szeretsz. Aznap is esett, és emiatt egy kellemes sétáról mondtunk le, mégis az az egy szó napsütést varázsolt körénk, miközben kint tombolt a vihar. Aztán a kávéfőző kotyogása, mely a boldog reggeleket kísérte. Hogy kávézok-e még? Persze, pár napja cseréltem le az öreg koffeingyártót, hogy legalább a zajtól megszabaduljak, amit kreál. Nos, a kávé íze már korántsem olyan finom, de valamit valamiért, ahogy mondogattad.

Nagyon sokáig ragaszkodtam mindenhez, ami Te vagy. Az a varieté műsor, amit együtt néztünk minden szerda este a kanapén. Most a műsor főcímzenéjétől is a falra tudnék mászni. A kedvenc dalod néha akaratlanul is az elmémbe kúszik, és mikor észbe kapok, hogy dúdolom, akkor dühösen kapcsolom be a rádiót, hátha kiszorítja azt az átkozott dallamot a fejemből. Egyszerűen mindenhol ott vagy, és ezt annyira utálom.

Szeretném, ha nem Te jutnál eszembe a legapróbb dologról, ha nem Te lennél az első gondolatom egy epret, egy kockás inget vagy egy tál forró levest látva. Bárcsak ne jutnál eszembe egy barna kiskutyát megpillantva, és ne az ugrana be, ahogy napokig kerestük Chocót. El akarlak felejteni, de képtelen vagyok rá, mert ennyi év alatt nincs olyan, amit ne kötnék hozzád. Remélem, neked könnyebb, mint nekem.

Egy hangos pittyegés vágja keresztül az álmom, és tapogatózom a készülékért, hogy legalább lássam, mennyi az idő, azonban a képernyő erős fénye a sötét szobában ezt lehetetlenné teszi pár pillanatig. A kis ikon egy üzenetet rejt, a feladó kiléte viszont teljesen felkavar. Torkom kiszárad, gyomrom görcsbe rándul, és remegő kezemmel csak tartom a telefont, de egyszerűen képtelen vagyok rákoppintani a kis borítékra. Sokáig vacillálok, hogy elolvassam-e, végül csak visszaejtem a készüléket magam mellé. Oda, ahol Te feküdtél régen.

Az álom természetesen elkerül a továbbiakban. Vívódom saját magammal, hiszen tudom jól, elég lenne elolvasni, hogy kicsit lenyugodjak, tartalmazzon bármit. Temérdek lehetőség fut át az agyamon, ami benne lehet, de valahogy egyiknek sem tudok igazán örülni. Hetek óta próbállak kizárni, el akarlak felejteni, akkor miért kavarsz fel?

Percek múlva megnyitom az üzenetet, melyben csupán ennyi áll: „Hiányzol.”

A szívem sebesen dübörög mellkasomban, tenyerem izzad és érzem, ahogy szememet könnyek mardossák. Miért kell ezt tenned velem? Az eszem azt ordítja, hogy: „Nem érdekel”, a szívem azt, hogy: „Te is nekem”.

Mégsem tudom, melyik válasz lenne a helyes. Az eszemre, vagy a szívemre hallgassak ezúttal?