Látás

Látás

Our Past Story

Írta: Gréczi Annamária

(Sowon szemszöge)

2003. augusztus 25. Anglia. Fél tizenegy. A jelzőlámpa fénye már csak sárgán villog, az utcák kihaltak, s túl városon, valahol egy vidéki folyóparton magam vagyok, mint minden éjjel, egyedül ballagok, elmerengve a természet és a táj szépségein. Egy felhő sincs az égen. A csillagok és a hold fénye bűvösen tükröződnek vissza a folyó vizéről, melynek túlsó partján fák sorakoznak, s ezek az éjszaka sötétjében egy árnyékká mosódnak össze, mintha csak a sötétség bábjátékai lennének. A hűvös szél éppen csak fujdogál, a folyó vizét enyhe hullámzásra késztetve. Az egyetlen hang, amit hallani lehet, a fák ütemes suhogása.

A pokrócomat a tegnap esti esőtől még enyhén nyirkos, remekül gondozott, zöld fűre terítem, úgy döntök, ma idekint fogok éjszakázni. A hátamon fekve nézem a csillagokat, tépkedem a fűszálakat, csak mint mikor még óvodás voltam. Emlékszem, mennyit játszottam a domboldalban, felhőtlenül, boldogan nevettem, ma éjjel pedig már csak egy ember van, aki miatt boldognak érdemes lennem. Régóta nem írtam már róla, ennek ellenére még mindig nem tudtam elfeledni rövid, gesztenyebarna haját, mindig arcán ülő, őszinte mosolyát, hangos, ugyanakkor fülemnek lágy muzsikaként ható nevetését. Nem felejtettem el hosszú, bársonyos fehér ruháját, ahogy az oltár előtt áll, és szerelmesen a szemembe pillant. Nem, képtelen voltam elfelejteni Őt. Elmesélem nektek, milyen is volt ő… Elmesélem, hogyan ismertem meg… Elmesélek mindent, hisz olyan rég nem írtam már a lányról…

Még mindig emlékszem, milyen varázslatos volt, amikor először megláttam Őt. Csupán pár másodperc volt, még csak nem is ismertük egymást, de a mai napig nem tudtam elfeledni azt a pillanatot sem. Akkoriban még Japánban éltem…

1999 nyara. A Japán óceán partján a hullámzó víz szokásosan mosta a partot, s én – mint akkor mindig – megint ott voltam, és néztem. Az égszínkék víz a horizonton majdhogynem egybefolyt az éggel, s én vágytam egy kósza pillanatra, arra, hogy egyszer eljussak a messzi távolba, sóvárogtam a végtelen óceánért, melyet oly régóta csodálok. A part kihalt volt, egy árva lélek sem járt arra kivételesen, egyedül ücsörögtem a meleg homokban. Hirtelen támadt fel a szél, s hosszú hajamat az arcomba fújta, így alig észleltem valamit a külvilágból.

Egy pár perc múlva a szél elcsendesedett, s mire felnéztem, egy hajót pillantottam meg a messzi távolban. Talán nem is volt olyan távol, a partról tökéletesen kivehető volt fehér zászlaja, melyen egy hihetetlen csicsásan megformált, rózsaszín „E”betű díszelgett. Fogalmam sem volt, mit is jelképezhet, míg oldalra nem fordult, és a hajó fehérre festett deszkáin meg nem láttam a nevet: Eunha. Gyönyörű neve van, olyan szép, annyira egyedi és különleges. Aznap még fogalmam sem volt róla, hogy ez az egyedi, különleges név miféle lányhoz tartozhat. A hajó gyorsan haladt előre, egyre távolodott a folyóparttól, majd végignézhettem, ahogyan a horizonton lemenő nap fényében eltűnik. Még emlékszem, az utolsó, amit láttam, a hajó orránál álló gyönyörű lány árnyékos alakja volt.

A mai napig szeretem és istenítem Eunhát. Nekem nem volt, aki megmondja, mi helyes, és mi nem, magamat tanítottam életre, egyedül nevelkedtem, árva kislányként, így viszonyítási alapom nincs, de a lány szüleit megismerve elmondhatom, hogy lehetséges, én még jobban is jártam így. Bár egy fontos részletet még mindig nem tudtok az én hűn bálványozott feleségemről. Szóval folytatom a mesélést ott, ahol abbahagytam.

Aznap este a lánnyal álmodtam, képtelen voltam kiverni őt a fejemből.

1999 ősz. A sárgás falevelek lehullottak, s beterítették a földet. A táj kihalt, mindent olyan üresnek éreztem. Nem szeretem az őszt, sosem szerettem. Az az évszak, amikor sosem tudod eldönteni, mit vegyél fel, a szíved egyre inkább kiürül, a táj sivár, rideg, az ég szürkében pompázik, de még nem esik az eső. A gondolataim továbbra is a lányon jártak, és az idő múlásával, s a falevelek hullásával egyre inkább kezdtem feladni a reményt, hogy újra láthassam. Szinte minden nap meglátogattam az elhagyatott, akkor már szörnyen hideg partot, de sosem láttam őt viszont.

1999. december. Lehullott az első hó, a táj fehérbe burkolózott. Akármerre mentem, a hó ropogott a cipőm alatt, gyönyörű fehér, még bejáratlan dombok, mezők jellemezték a vidéket. A fehér szín miatt egyszerre nyugalom s zaklatottság telepedett a lelkemre. A hajó is fehér volt, melyen a lányt láttam még hónapokkal ezelőtt. Eljött a karácsony, melyet szokásosan egyedül töltöttem, minden vágyam a lány viszontlátása volt, mely nem adathatott meg nekem. Hol vagy most, Eunha?

2000. január-február. A tél nem tartott sokáig, hamar megindult az enyhülés, de a fehér táj látványa továbbra is jellemző volt. Fél év, nagyjából ennyi idő telt el azóta, hogy megláttam őt, és még mindig nem tudom elfeledni, annak ellenére sem, hogy csak egy fekete sziluettet láttam elsuhanni a messzi távolba. Ez egy betegség, egy függőség, ilyen nem létezik, hogy valakit ennyire meg akarjak ismerni, mégis úgy érzem, nagyon fontos személy lesz számomra.

Ismét elmentem a tengerpartra, a lábaim által jól megszokott forró homokot most a hideg, fehér hó több rétegben beborította. Az én lábnyomom mellett a fehér hajót lehetett látni a hóban, mely a jéghideg óceánból jött ki. Itt járt, tudom, hogy itt volt. Felkutattam a partot, keresgéltem, de nem láttam a lányt, csak néhány buta, ittas kalóz nevetését hallottam, mely a hajóról jött. A lány már nem volt rajta. Legalábbis remélem, hogy az én bálványom nem keveredett ilyen társaságba, de mint később kiderült, akkor ő nem volt a hajón. Csalódottan mentem haza, az üres lakásba, ahol egyes egyedül voltam évek óta. Normális, hogy vágytam valakire, akihez hazajöhetek majd minden este, nem igaz? Normális, hogy vágytam valakire, aki titokzatos, aki más, mint a többi ember.

2000 tavasz. Elolvadt a hó, elérkezett a tavasz, megindultak bennem a hevesebb érzések. A cseresznyevirágzás előhozza az érzéseket, főleg itt, Japánban. A lehullott virágokból koszorút készítettem magamnak, és Eunhának is, majd siettem a partra, hogy mint minden nap, megnézzem, ott van-e. Mint eddig oly sokszor, csalódnom kellett. A melegedő homok és az egyre nyugodtabban fújó szél, a tenger ismerős illata nosztalgikus érzéseket keltett bennem. A virágkoszorút a parton hagytam, majd elindultam haza.

Itt a nyár. Az idő gyorsan, ugyanakkor kegyetlen lassúsággal telt. A sötét éjszakákon zuhogó esőben a parton álltam, mint mindig, és vártam rá. Az az utáni reggel, pirkadatkor, abban a pillanatban, mikor egy év után megláttam a part felé közeledő fehér hajót, elsírtam magam. Ezek voltak az első könnycseppjeim, melyeket utána ezer és ezer követett. A lány fehérben volt, egy év alatt rövid haja meghosszabbodott, akkor már színekkel együtt láttam őt. Gyönyörű, picit hullámos barna haja tökéletes vállaira omlott, mosolya őszinte volt, tartása egyenes. Közelről megnézve egy alacsony, törékeny lány képét festette. Feje tetején pedig ott ékeskedett a virágkoszorú, melyet tavasszal hagytam itt neki.

A hajón csak őt láttam, mintha senki más nem lett volna ott. Kikötött a parton, s ő leszállt róla. Szívem gyorsabban dobogott, mint eddig valaha, mikor Eunha egyenesen felém vette az irányt, majd megállt előttem. Hangja bársonyosabban csengett, mint azt legszebb álmaimban képzeltem, s minden, amit mondott, egy ártatlan”szia” volt, melynek jobban örültem, mint eddigi életemben bárminek. Végre itt volt, soha többet nem engedem, hogy elmenjen.

Hogy hogyan kerültem akkor mégis ide, az angol folyópartra, távol a végtelen óceántól? Magával hozott, felültetett a hajóra, és Anglia partjaiig meg sem álltunk, ahol keresett nekem egy otthonos lakást, telefonszámot és kontaktot cseréltünk, majd elment, de még aznap este rám írt. Ti sem értitek, miért hozott ide, igaz? Ti sem értitek, miért foglalkozott velem, aki eddigi életében leginkább egy senkinek volt felfogható? Na, én magam sem értettem, egészen addig a „nagy családi” vacsoráig.

Júniusban költöztem Angliába, nem mesze a hatalmas, fehér királyi palotától, melynek udvarán egyenletesre nyírt fű nőtt, rengeteg formára vágott bokor, hatalmasra nőtt fák és változatos virágoskertek díszítették. Az udvar közepén egy gyönyörű szökőkút állt, az utak pedig épp olyan színűek voltak, mint az otthoni óceáni homok. Ennek a hatalmas épületnek közelében kaptam hát szállást Eunhától, mely korántsem volt akkora, viszont fényévekkel szebb volt, mint az eddigi lakásom.

A ház falai fával voltak körberakva, a háztető vöröses cserépből volt kirakva. Az udvaron egy hatalmas fakapu állt, amely fel volt díszítve virágokkal, végig a fal mentén virágos ládák voltak szépen sorba rendezve. A kertben három cseresznyefa virágzott, gyönyörű rózsaszín színt adva így a házat körülvevő fehér kerítésnek.

Belülről minden szoba fala egységes fehérre volt festve. Gyönyörű, modern fabútorokkal volt berendezve az egész ház, a fürdőszobában és a konyhában egységes fehér csempe volt lerakva, a szobákban a bútorokhoz illő parketta volt, melyen színes szőnyegek sorakoztak. Az egész olyan volt, mint egy álomház. Odakint még egy medence is állt, ami a nyári hőségben különösen jól jött.

Nem értettem, miért hozott ide, de biztosan megvolt az oka rá, így megköszöntem, majd egy gyors telefonszám-, és kontaktcsere után elment, ígérve, hogy hamarosan visszatér. Attól a naptól kezdve minden nap találkoztunk, órákat beszélgettünk… Minden gyönyörű volt, minden tökéletes. Megismertem a lányt, legalábbis azt hittem, mindent tudok róla. Beleszerettem Eunhába, az érzés pedig kölcsönös volt.

Az egyik éjjel letérdeltem elé, s megkértem a kezét, válaszképp pedig elsírta magát. Már az augusztusi esküvőnket terveztük, annyira boldogok voltunk együtt. Egy apró részletet azonban elfelejtett megemlíteni. Július elején a postaládámba dobtak egy meghívót a királyi palotába, valami vacsorára. Nem értettem, miért kaptam, de hihetetlen nagy megtiszteltetésnek éreztem, így a minimum volt, hogy elmentem. Arra, ami a palotában fogadott azonban nem számítottam.

2000. július 16. A vacsora időpontja. A hatalmas fehér kapu kinyílt előttem, és beléptem a palota udvarába. A homokszínű ösvény a bejárathoz vezetett, ahol ott állt egy szőke hajú lány fekete ruhában. Yerinnek hívták, mint utólag kiderült, és figyelmeztetett, hogy „Eunbi hercegnő és családja már vár rám”. Beléptem hát a palotába, Yerin felkísért az emeletre, ahol egy hosszú üvegasztalnál ült egy nő, egy férfi, két lány és Eunha, ezüst tiarával a fején.

Hercegnő. Egy igazi hercegnő. Aznap megismertem hát az akkor már menyasszonyom anyukáját, apukáját és két testvérét. Az sem zavart igazán, hogy eltitkolta a tényt, hogy ő Anglia jövendőbeli uralkodónője. Ő is és én is sokkal természetesebben viselkedtünk így. Menyasszonyom a vacsora közben felállt, és a pohár szélét megkocogtatva kezdte el beszédét. Bevallotta a családjának, hogy a mai vacsora azért van, hogy bemutasson nekik engem, bevallotta az esküvőt… Mindent. Az én törékeny kisbabám bátor, uralkodóhoz méltó viselkedése elkápráztatott. A családjának egy rossz szava nem volt az esküvőnkhöz.

2000. augusztus. 26. Az esküvőnk tökéletes napja. Az időjárás gyönyörű volt, egy felhő sem volt az égen. Semmi sem rontotta el azt a napot, semmi sem ronthatta el azt a napot. A nap fénye megvilágította az udvart, ahol a sürgés-forgás ment folyamatosan. A szakácsok a tortával bíbelődtek, míg én és a menyasszonyom a gratulációkat fogadtuk. Kis családi körű rendezvény volt, nem kell tudnia mindenkinek erről.

A palota udvarán tartottuk. Minden annyira varázslatos volt, három évvel ezelőtt volt, de még mindig emlékszem rá, ahogy mosolygott. Akkorra már ismét levágatta haját, így rövid hajába illesztették bele a fehér fátylat, mely olyan tökéletesen illett hozzá és fehér menyasszonyi ruhájához. Jómagam is fehérbe öltöztem, igyekeztem az én kis hercegnőmhöz méltóan kinézni, viselkedni, élni. Az esküvőn, a szökőkút mellett elmondott dupla igen után csattant el az első csókunk. Jung Eunbi, a mai napig emlékszem cseresznyés szájfényed édes ízére, ahogy apró törékeny ajkaid óvatosan mozgattad enyéimen az oltár előtt.

2003. augusztus 25. Nemsoká három éve, hogy összeházasodtam életem szerelmével. Ennek az időnek egy pillanatát sem bántam meg. „S mindjárt éjfél, a jelzőlámpa fénye már csak sárgán villog, az utcák kihaltak, s túl városon, valahol egy vidéki folyóparton magam vagyok, mint minden éjjel, egyedül ballagok, elmerengve a természet és a táj szépségein. Egy felhő sincs az égen. A csillagok és a hold fénye bűvösen tükröződnek vissza a folyó vizéről, melynek túlsó partján fák sorakoznak, s ezek az éjszaka sötétjében egy árnyékká mosódnak össze, mintha csak a sötétség bábjátékai lennének. A hűvös szél éppen csak fujdogál, a folyó vizét enyhe hullámzásra késztetve. Az egyetlen hang, amit hallani lehet, a fák ütemes suhogása. A pokrócomat a tegnap esti esőtől még enyhén nyirkos, remekül gondozott, zöld fűre terítem, úgy döntök, ma idekint fogok éjszakázni.”

Már csak rád várok. Ma idekint fogunk éjszakázni. Együtt fogjuk nézni a csillagokat, és együtt fogjuk ünnepelni a napot, amikor összeházasodtunk, és belefogtunk közös életünkbe. Szeretlek, Jung Eunbi.