Ízlelés

Ízlelés

A szerelem íze

Írta: 김산디

- A nevem Park Chanyeol. Hosszú ideje szeretnék egy interjút csinálni Önnel. El sem hiszem, hogy végre sikerülni fog – mondja az előttem álló újságíró kézrázás közben. Ahhoz képest, hogy azt állítja, régóta várt erre a pillanatra, elég unottnak tűnik, bár nemsokára meg csalódott lesz, ugyanis eszem ágában sincs interjút adni neki vagy bárki másnak. Udvariasan megkérem, hogy foglaljon helyet, de nem azért rohanok a konyhába, hogy egy pohár víz elfogyasztása után belevágjunk a beszélgetésbe.

- Hyung, ki kell mentened! – Minseok olyan pillantást vet rám, mintha már számított volna arra, hogy ismét megkörnyékezem. Hozzá van szokva az ilyesmihez, hiszen mindig őt ugrasztom, ha Parkhoz hasonló firkászok tévednek imádott bisztrónkba. A barátom nagyot sóhajt, látszik rajta, hogy neki sincs nagy kedve ostoba kérdésekre válaszolgatni, de mivel én egyben a főnöke is vagyok, nem mer velem ellenkezni.

Az ajtóból nézem, ahogy Minseok lazán odasétál Park asztalához, és fél füllel hallom, hogy olyasmit mond neki, hogy hirtelen rosszullét tört rám, ezért ő fog helyettem felelni a kérdésekre. Az újságíró arckifejezése nemtetszésről árulkodik, hiszen mindenki azért jön ide, hogy a nagy Zhang Yixinget kapja mikrofonvégre, de azért gépiesen felolvassa az első mondatot a jegyzetei közül. Van egy olyan érzésem, hogy a többi riporterrel ellentétben ő nem fog belenyugodni abba, hogy csak egy alkalmazottig jutott el. Pedig velem rossz lóra tett, mert egy szót sem vagyok hajlandó kinyögni a munkámról.

Húsz évesen alapítottam meg ezt a helyet Sanghaj szívében. A szüleim arról álmodoztak, hogy amikor felnövök, tanár leszek, netán orvos, esetleg rendőr, de én a nagypapám nyomdokaiba lépve inkább nyitottam egy kis bisztrót, ami az egyetlen olyan helyiségnek bizonyult, ahol igazán jól éreztem magam. A falakból békesség áradt, az emberek megnyugodtak, amikor egy fárasztó nap után betértek hozzám, hogy egy gőzölgő kávé társaságában megvitassák a barátaikkal a nap eseményeit. Nem akartam a gyerekek hangoskodását hallgatni naphosszat egy iskolában, a kórházaknak már csak a gondolatától is rosszul lettem, a rendőröket meg mindenki utálja, úgyhogy a szüleim nagy bánatára – akik abban reménykedtek, hogy a bisztró csak egy múló szeszély számomra – nem zártam be a boltot évek múltán sem.

Kezdetben mindent én csináltam: kávét, teát, koktélt, shake-et, forró csokit, és a különféle salátákat, szendvicseket is. Sosem meglévő receptek mentén haladtam, a saját ízlésemnek megfelelően készítettem el a finomságokat, ami szerencsére mások igényeit szintén kielégítette. Nem az alapján dolgoztam, hogy például a Piña Coladába két centiliter kókuszlikőrt kell rakni, találomra öntöttem a pohárba a hozzávalókat, és addig ügyeskedtem, amíg meg nem született a tökéletes íz. Az emberek pont azért imádták a Lay Kuckóját, mert itt nem átlagos dolgokat kaptak, amihez hozzá voltak szokva, sokkal finomabb és különlegesebb készítményekkel rukkoltam elő, szembemenve az elvárt hagyományokkal.

Egy éve azonban valódi tragédia következett be az életemben. Egy daganatos betegségnek köszönhetően elvesztettem az ízlelési képességemet. Édesanyám nem értette, miért borultam ki annyira, amikor sokakkal ellentétben sikerült leküzdenem a rákot, aminek persze örültem, de az az átkozott betegség elvette tőlem azt, amit a legjobban szerettem: a munkámat. Többé nem tudtam létrehozni a különleges italokat, hiszen hiába kóstolgattam őket, nem éreztem semmit. Megszűnt a keserű, az édes, a savanyú, de még a csípős fogalma is számomra, bármit ettem vagy ittam, mindennek egyforma semmilyen íze volt.

Kétségbeesésemben azon nyomban le akartam húzni a rolót, hiszen annak ellenére, hogy életben maradtam, az Ízek Mestere – ahogy a vendégeim neveztek – meghalt, és nélküle nem lett volna értelme folytatni. Minseok volt az egyetlen, aki tudott a betegségemről a családomon meg a legjobb barátomon kívül, és kért tőlem egy esélyt, mielőtt végleg bezártam volna a kuckót. Ő addig a pincér funkciót töltötte be a bisztróban, de mindig is lelkesen figyelemmel követte a módszeremet, így hasonló ízvilágot tudott teremteni. Nem lett teljesen ugyanaz a végeredmény, de nagyon közel állt ahhoz, amit én csináltam azelőtt, így némi bátorítást követően nem adtam fel.

Csakhogy onnantól kezdve teljesen feleslegessé váltam. Nem akartam gyengének mutatkozni a vendégek előtt, ráadásul ha rájöttek volna, hogy már nem a mester készíti el a rendelésüket, lassacskán elpárologtak volna, ezért a külvilág felé úgy tettünk, mintha semmi változás nem történt volna. Minseok hősiesen hallgatta a nekem szóló dicséreteket, melyeket valójában ő érdemelt volna meg, én pedig elkeseredve néztem, milyen serényen jár a keze, és munka nélkül ücsörögtem a konyha rejtekében.

- Mindjárt záróra. Lassan távoznia kéne – vetem oda foghegyről Parknak, aki még mindig a bisztrómban terpeszkedik, annak ellenére, hogy az interjút már több mint két órája elkészítették. Be kell, hogy valljam, eléggé irritál a jelenléte, pedig nem tett semmit az üldögélésen kívül.

- Gyere el velem egy randira! – Tessék? Azt hiszem, nem olyan jó a koreaim, ezért érthettem félre, amit mondott. És hirtelen miért kezdett el tegezni? Továbbra sem szimpatizálok ezzel a sráccal. Még a kinézete is arról árulkodik, hogy azt feltételezi, mindenkit megkaphat, akire rávillantja azt az ezer wattos mosolyát. Egy iszonyat szűk fekete farmer van rajta, a lábán menő piros cipő díszeleg, a fejéről egy percre sem hajlandó levenni a baseballsapkáját, mintha hozzánőtt volna, de a leginkább figyelemfelkeltő az a sötétkék pólója, amin fehér betűkkel az „I wanna feel your taste” felirat virít. Most komolyan azt hitte, hogy egy ilyen hímsoviniszta üzenettel levehet a lábamról?

- Honnan veszed, hogy pasikkal szoktam randizni? – kérdezem kissé ingerülten a falnak támasztva hátamat. Pimaszul elvigyorodik a kérdésemet hallva, majd feláll, hogy a képembe nyomhassa a telefonját. A fotón, amit nagy vidáman mutogat, egy fiú a seggemet fogdossa, miközben kidekorálja a nyakam az egyik szórakozóhelyen. Hunyorogva próbálok rájönni, hogy kivel kapott rajta, de nem emlékszem sem a nevére, sem arra, hogy tovább is mentünk-e az est folyamán. Jesszusom, nagyon remélem, hogy videofelvétele nincs arról, amint éppen…

- Most megzsarolsz? Ha nem megyek el veled randizni, lehozod ezt a képet rólam?

- Miért kell ilyen pesszimistán szemlélni a világot? Én csak szeretnélek elhívni valahova, mert tetszel, ennyi. – Na persze, és ezért őrizget lesifotókat rólam a telójában. Kellett nekem nyilvánosan rámászni valakire! Régebben sosem csináltam ilyet, a párkapcsolatok híve voltam az egyéjszakás kalandok helyett, de a betegség mindent megváltoztatott. Igazság szerint az előző kapcsolatomnak is amiatt vetettem véget. Szerettem Sehunt, három csodálatos évet töltöttünk együtt, erre én se szó, se beszéd kidobtam, amikor tudomást szereztem a rákról. Nem akartam, hogy végignézze a szenvedésem, hogy az erős és magabiztos mester helyett egy roncsot lásson, akiből előbb-utóbb úgyis kiszeretett volna, ezért inkább kiadtam az útját, mielőtt ő hagyhatott volna el.

- Legyen. De étterembe nem vihetsz, ezt a helyet úgysem múlja felül semmi. – Chanyeol lágyan felnevet, most nem tűnik olyan fennhéjázónak, amilyennek képzeltem. Megadom neki a címem, mert ragaszkodik ahhoz, hogy értem jöjjön, aztán gyorsan elbúcsúzunk, pedig legszívesebben most rögtön sort kerítenék arra a randira. Nem tudom, mi ütött belém, hiszen eddig nem tekintettem rá lehetséges partnerként, de ez részben annak köszönhető, hogy mindenkitől távolságot akarok tartani. Azzal nincs gond, ha valakit este felszedek, aki reggelre már csak hűlt helyemet találja, de egy meghitt találka az teljesen más lapra tartozik. Senkivel nem volt kedvem ilyesmire vetemedni mostanában, ez a srác azonban egy mosolyával kirángatott abból a mocsárból, ahonnan egy éve nem sikerült kimásznom.

- Te most komolyan randizni mész? Királlyá fogom koronázni azt a pasit, aki rávett erre – harsogja legjobb barátom, Jongdae a küszöbömön állva. Szeretnék visszaszólni valami frappánsat, de előbb le kéne nyugtatni hevesen dobogó szívemet, ami azért lódult meg, mert azt hittem, már Chanyeol kopogtat az ajtómon. Az egész éjszakát tehetetlen forgolódással töltöttem, olyan izgatottan vártam a másnap délutánt. Még jó, hogy mára beszéltük meg a találkozót, különben nem egy álmatlan éjszakát okozott volna nekem a semmiből felbukkant lovagom. Igazából nem feltétlenül az ő személye hozta ki belőlem ezt a viselkedést, hanem az, hogy annyira el vagyok szokva az ilyesfajta szituációktól, hogy nem lehetek biztos abban, hogy el tudok-e majd lazulni a közelében, meg tudok-e feledkezni a nyomoromról, ami minden percben ott motoszkál az agyam hátsó zugában.

- Ne fűzz hozzá nagy reményeket. Csak azért mondtam igent, mert megfenyegetett, hogy ha nem egyezem bele, feltárja a sajtóban, hogy meleg vagyok – színezem ki egy kicsit a történteket. Az az igazság, hogy nem akarom túlságosan beleélni magam a helyzetbe, mert ha rajtam múlik, úgyis el fogok rontani mindent, és nem lesz második alkalom. Tudom, pozitívabban kéne az élethez állnom, de az ízérzékelésemmel együtt minden magabiztosságom és önbizalmam is elveszett, ezért képtelen vagyok optimistán tekinteni a jövőbe. – A francba! Nincs egy normális felsőm sem! Az ingeim mind gyűröttek, a pólóim a szennyesben vannak… Nem tudom, mit vehetnék fel!

- És mi van ezekkel? – bök két érintetlenül lógó ing irányába.

- Utálom a rózsaszínt! Nem is értem, miért vettem meg ezeket. Most azonnal kidobom őket a fenébe!

- Hé, inkább add nekem! – rángatja ki a kezemből az ingeket, nehogy tényleg a kukában végezzék. – Mégis mi bajod van? Ne mondd nekem, hogy túl buzisnak tartod a rózsaszínt. Nézd, nekem milyen jól áll! – kapja magára az egyiket, hogy modelleket megszégyenítő pózokkal bizonyítsa be, mennyire illik hozzá ez a színárnyalat.

- De csak azért mutat jól rajtad, mert heteró vagy. A melegeknél a pink viselete még egyértelműbbé teszi a tagadhatatlant, érted?

- Érdekes módon ez cseppet sem zavart, amikor Sehunnal jártál. Azt merészelted állítani, hogy semmit sem számít neked ez a randi, közben meg itt rohangálsz, mint egy mérgezett egér a legmegfelelőbb ruhadarabokat keresve, holott te mindenben jól nézel ki.

- Még a végén kiderül, hogy titokban évek óta szerelmes vagy belém – nyújtom rá a nyelvem, aztán elsasszézok mellette, hogy szemügyre vehessem magam a tükörben. Oké, a gatya istenien feszül rajtam, de felülre továbbra sem találtam semmi elfogadhatót.

- Maradj így! Szerintem Chanyeol is értékelné, ha félmeztelenül mutatkoznál előtte.

- Ha nem hagyod abba ezt a feltűnő bámulást, tényleg azt fogom hinni, hogy bejövök neked. Várj csak! Ami rajtad van, tökéletesen megfelel! – Odabaktatok Jongdae-hez, és szinte letépem róla az ingét. – Úgyis tetszett a rózsaszín, vedd vissza azt!

- Ez szexuális zaklatás, kérem! Csak azért szabadítottál meg a felsőmtől, hogy gyönyörködhess bennem, ugye? Jaj, Xingie, ha nem lennél ilyen erőszakos, talán még el is csábulnék – vigyorog rám gúnyosan, majd nyom egy cuppanós puszit az arcomra. Én ismét a tükör elé sprintelek, és elégedetten mérem magam végig benne. Beletúrok csillogó, fekete hajamba, hogy néhány elszabaduló tincset a helyére igazgassak, és már kész is a nagy mű.

- Ott van! – vinnyogom két oktávval magasabb hangon, amikor felfedezem a kocsijából kiszálló Chanyeolt az ablakból. Nem tehetek róla, de automatikusan tizenkét éves tinilányba megyek át, még egy picit ugrálok is, amint a látóterembe kerül, így aztán végképp Jongdae tudtára adom, hogy nem vagyok annyira közömbös, mint amilyennek kezdetben mutattam magam.

- Ezzel a pasival fogsz randizni? Istenem, azt hiszem, át kell értékelnem a nőcsábász mivoltomat. Nem mehetnék én helyetted? Ahogy Minseok hyungot szoktad interjúzni küldeni, én szívesen magamra vállalnám ezt a feladatot! Amúgy is nagy válságon megyek keresztül, mivel kiderült, hogy Hyori megcsalt… – szipogja színpadiasan, miközben le se veszi a szemét az utcán álldogáló fiúról.

- Jongdae-ya, Hyori csak azután csalt meg, hogy megtudta, hogy gerincre vágtad az új kolléganődet az íróasztalodon…

- Hát épp ez az! A nők rossz hatással vannak rám. Egy fiúhoz talán hűséges tudnék maradni.

- Ha jobban belegondolok, ez nem is olyan rossz ötlet, menj csak el nyugodtan helyettem. Van egy íz, amit lefogadok, hogy imádnál. Bár egy ideje már nem lehet benne részem, még tisztán emlékszem, milyen az, amikor szájjal elégíted ki a partneredet, és… – Nem tudom befejezni a mondatot, mert Jongdae arckifejezésétől majd’ összeesek a röhögéstől. Hányást imitálva elrohan az ablaktól, mintha attól félne, Chanyeol rögtön belezúg, amint felpillant rá, és azután folyton a nyomában fog loholni, amíg be nem teljesíti azt a tevékenységet, amit előbb ecseteltem neki.

- Te barom állat! A nagyihoz vagyok hivatalos vacsorára, de most egy falat sem fog lemenni a torkomon miattad.

- Csomagold el, és hozd nekem haza – veregetem meg a vállát kacarászva, miközben kitessékelem a lakásomból, mert igazán mennék már ahhoz a dögös pasihoz, aki percek óta rám várakozik. Belököm Jongdae-t a saját ajtaján, mert nem akarom megkockáztatni azt, hogy leégessen Chanyeol előtt, és futólépésben megindulok lefelé a lépcsőkön.

- Nǐ hǎo! Rènshí nín hēn gāoxìng! – mondja Chanyeol kissé remegő hangon. Szemmel láthatóan zavarban van, pedig a kinézete továbbra is egy istenséget tükröz, és én mindig azt hittem, hogy az istenségek semmitől nem jönnek zavarba.

- Beszélhetsz az anyanyelveden. Több koreaival vagyok körülvéve, mint kínaival – nevetek fel, hogy oldjam benne a feszültséget, amit szerintem leginkább az okozott, hogy görcsösen koncentrál arra, nehogy rossz kifejezéseket használjon.

- Kár, hogy ezt nem tudtam, mert akkor nem töltöttem volna az egész éjszakát kínai mondatok magolásával – fújja ki a bent tartott levegőt megkönnyebbülten. El tudom képzelni, mit érez, mivel annak idején én is megszenvedtem a nyelvtanulással. Egy cserediák program alkalmával jutottam el először Dél-Koreába, ahol teljes mértékben magával ragadott az ország kultúrája. Miután megismerkedtem Jongdae-vel, ő koreaiul tanított engem, én pedig kínaiul őt, ami sokkal jobb móka volt, mintha unalmas tanárok száraz anyagait bújtuk volna. Jongdae aztán annyira megszerette a hazámat, amikor látogatást tett nálam, hogy később a szomszédba költözött, hogy ne csak a Skype-on keresztül boldogítson a jövőben.

Ötletem sincs arra, hová tartunk éppen, de lassacskán úgy érzem, lemegyünk a térképről, annyira eltávolodunk a lakóhelyemtől. Érdekes módon nem feszengek az autóban, pedig jóformán egy idegen mellé ültem be. Oké, egy rohadt szexi és dögös idegenről van szó, de az ilyenekkel maximum a hálószobáig szoktam eljutni. Más esetben pánikolva megkérném a vezetőt, hogy forduljunk vissza, mert semmi kedvem a romantikázáshoz, de most valahogy sikerült kikapcsolnom az aggodalmaskodó funkciót magamon. Teljesen beleveszek a mellettünk elsuhanó zöldellő tájba, miközben hallgatom Chanyeol meséit a gyerekkoráról, amik ahhoz a helyhez köthetők, ahova elvisz engem.

Elkerekednek a szemeim, amikor hirtelenjében egy pusztaság közepébe csöppenünk. Először nem is tudom, mit csináljak, miután kiszállok a kocsiból, mert nem gyakran járok vidéken. Kamaszkoromban néha lerángattak a szüleim falura, de akkoriban pont azt a korszakomat éltem, hogy minden idegesített, ami nem a nagy városi forgatagról szólt, és nem tudtam kellőképpen értékelni azt a szépséget, amit az ilyen helyek magukban hordoznak. Még bennem él az a buta gyerek, ezért egyik lábamról a másikra állva várom, hogy Chanyeol mondjon valamit, hátha az majd segít nem kívánt zavaromon.

- Nézd, ott van Bonita, az én gyönyörűségem! – mutat jobbra, ahol kb. tizenöt ló legelészik lustán. Őszintén szólva nekem mind egyformának tűnik elsőre, meg sem tudom fejteni, pontosan melyik Chanyeolé, ráadásul totál ledöbbenek azon, hogy randi gyanánt idehozott. Mivel az éttermet kizártam a lehetséges opciók közül, azt hittem, bowlingozni megyünk, vagy moziba, arra egyáltalán nem számítottam, hogy végül itt fogunk kikötni. Ki sem nézném belőle, hogy szívesen elhagyja a várost, bár ha jobban szemügyre veszem, sokkal lazább szerelésben van, mint tegnap. Nekem sem kellett volna ennyire kinyalnom magam, de azért kellemesen simogatja az egómat, akárhányszor rajtam felejti a tekintetét.

Követem Chanyeolt, aki úgy rohan oda a lovához, mint a gyerekek szoktak a Télapóhoz. Átöleli a nyakát, végigsimít a sörényén, engem pedig jóleső melegség tölt el a jelenet láttán. Ezek szerint beigazolódik az a mondás, hogy a látszat néha csal, és nem mindig lehet az első benyomásra hagyatkozni. Int nekem, hogy menjek oda melléjük, ugyanis eddig megtartottam a tisztes távolságot, holott tényleg nem ártana közelebb merészkednem, még ha ezek a nagy állatok olyan félelmetesnek is tűnnek. Ha Chanyeol tudná, hogy rémisztőnek találok egy lovat, biztos kinevetne, mert ő olyan természetesen nyúl hozzá, mintha egy aprócska cicát cirógatna.

- Lecsutakolod? Addig én hozok neki enni. – Meg sem várva a válaszom kezembe nyom egy kefét, és fütyörészve elindul a kocsija felé. Most komolyan egyedül hagyott ezzel az óriással? És mi van, ha megijed valamitől, aztán nekem jön? Azt feltételeztem, hogy Chanyeol némi szórakozás után rögtön az ágyába akar majd cipelni, erre még a közelében sem lehetek, mert egyedül hagy egy csapatnyi lóval. Lehet, hogy egy ribanc vagyok, de inkább lennék az ágyában, mint a semmi közepén.

Mialatt ezen morfondírozok, olyan szépen megtisztítom a lovat, hogy mire észbe kapok, már a sörényét fonogatom. Az unokahúgomnak az a mániája, amikor nálam van, hogy fonjam be a haját, mert állítása szerint még az anyja sem tud olyan csini fonatot készíteni, mint én, úgyhogy ezt a fantasztikus képességet kihasználva még szebbé varázsolom Chanyeol kedvencét. Ilyen randim se volt még, az egyszer biztos, de minél több időt töltök ezen a helyen, annál jobban élvezem az itt tartózkodást.

- Bonita szeret téged. Az egyik fiút, akit idehoztam, megrúgta, a másikba beleharapott, így jelezte, hogy ők nem szimpatikusak neki, ezért nem kéne kezdenem velük.

- Tehát a lovad dönti el, hogy kivel járhatsz? Ennél betegebb dolgot még nem hallottam, de szerintem én sem vagyok százas, mert ez tetszik – nevetek fel hangosan. Kiveszek egy répát Chanyeol kezéből, és odaadom Bonitának, aki hálából nekem dörgöli a fejét, aminek az lesz a vége, hogy egy nagy adag répapüré kerül a felsőmre. Jézusom, ez Jongdae kedvenc inge, ha ezt meglátja, halál fia vagyok!

- Nem akarsz felülni rá?

- Azért annyira még nem vagyok bátor. Inkább nézlek téged. – Leülök a pálya mellett elhelyezkedő kis padra, hogy onnan kövessem figyelemmel, amint Chanyeol felnyergeli a patás jószágot, majd gyakorlott mozdulattal a hátán terem. Lenyűgöz a ló kecses járása és a srác magabiztos jelenléte, ami a magasban sem szűnik meg. Mindkettőjükön látszik, mennyire élvezik, hogy együtt vágtázhatnak, ahogy a kölcsönös szeretet is, mert Chanyeol gyakran megsimogatja a lova nyakát, Bonita pedig vidáman felnyerít, akárhányszor hozzáér.

- A fenébe! – kiáltja Chanyeol, amikor nem várt fordulatként a sárban landol. – El akartalak bűvölni azzal, hogy milyen mutatványokra vagyok képes, erre így jártam. Pedig olyan meseszerűen hatott volna, ha feléd léptettem volna, mintha én lennék a szőke herceg a fehér lovon.

- De hát nem is vagy szőke, és a ló sem fehér. Mellesleg nem szeretem a meséket, ahogy a mutatványozó nemes úrfikat sem. Az sokkal inkább bejön, ha valaki direkt ledobja magát a lóról, csak hogy megsajnálja az, akit el akart kápráztatni.

- Szóval ennyire egyértelmű volt? – vigyorog rám, amit viszonzok, mert értékelem az elszántságát. Tényleg bejöhetek neki, ha képes sárban fürödni azért, hogy felhívja magára a figyelmemet. Nem mintha e nélkül nem lenne minden figyelmem az övé, de ez mellékes. Gyönyörűen nézünk ki, mondhatom. Az én ingem konkrétan olyan, mintha lehányták volna, ő meg valami mocsárból szabadult szörnyhöz hasonlít leginkább. Mégis olyan remekül vagyok, amire már rég volt példa.

- Hyung, vegyél cukorkát! – rohan oda Chanyeolhoz egy kisfiú, aki fél percen belül már a nyakában ül. Chan eltolja magától a zacskót, ezért a gyerek az én kezembe nyom egy cukrot, amit gondolkodás nélkül bekapok, mert túl későn hallom meg a colos figyelmeztetését. Nem értem, miért vág olyan undorodó fejet, ahogy azt sem, hogy a rajta csimpaszkodó rosszcsont miért szakad a nevetéstől. – Az a cukor büdöszokni-ízű – közli végül nemes egyszerűséggel a hahotázó kissrác.

- Olyan íz nincs is – mondom felháborodva.

- De ebben a zacskóban olyan cukrok vannak, amiknek borzalmas az ízük. Chanyeol hyung egyszer még el is okádta magát tőle!

- Na, az én égetésemet abba lehet hagyni. Yixing hyungnak pedig dicséret jár, mert amint látod, meg sem kottyant neki a gonoszkodásod. – A kölyök lekéredzkedik a földre, hogy elszaladva elújságolhassa a barátainak nagy „hőstettemet”. Tényleg ennyire szörnyű lenne az a cukorka, vagy miért bámul ilyen furán Chanyeol? De nem a nézése az, ami megoldja a nyelvem; érthetetlen okból megmagyarázhatatlan késztetést érzek arra, hogy töviről hegyire mindent elmeséljek a betegségemről.

- Azért nem lettem rosszul a cukortól, mert nem éreztem az ízét. Rákos voltam, melynek utóhatásaként elvesztettem az ízérzékelésemet. Ez nem akkora tragédia, mintha nem látnék, vagy nem hallanék, de azért elszomorít, mert imádtam a különféle ízeket. Ráadásul, ha ez kitudódna, a karrieremnek is lőttek… – Ó, baszki, hogy lehetek olyan nyomi, hogy egy újságíró előtt tör rám az őszinteségi roham? Ha ezt a cikket lehozná, jól meggazdagodhatna a szerencsétlenségemen, és örökre bevéshetné a nevét a nagyok közé. Nem szabadott volna eljönnöm vele. Valamiért túl sebezhető vagyok a közelében, és ezt nem engedhetem meg magamnak a munkám miatt. Hiszen ha a státuszomat is elvesztem, ha már a vendégek bizalma sem lesz az enyém, mégis mi marad nekem?

- Csukd be a szemed! Mit érzel most? – Totál összezavarodva meredek Chanyeolra, de miután a mérhetetlen gyengédségen kívül nem látok mást a szemében, megteszem, amire kért.

- A nap melegét – válaszolom, bár ezen kívül még számos más dolgot érzek. Például a szívem felgyorsul, ahogy a lélegzetvételeim is, mert elkalandoznak a gondolataim a napsütésről, és azt képzelem, hogy csak azért kért meg arra, hogy hunyjam le a szemem, hogy megcsókolhasson.

- Ez a napfény íze. Szerinted nem olyan, mintha egy isteni forró csokit innál? – Mi lenne, ha inkább lesmárolnál ehelyett a baromság helyett? Na jó, megpróbálok ellazulni, és ráhangolódni arra, amit mondott. Átadom magam a napsugarak kényeztetésének, melyek jótékony hatással szivárognak a bőröm alá. Emlékszem, ugyanilyen jóleső melegség öntött el, amikor annak idején forró csokit ittam, sőt, olyan valóságosra sikeredik a fantáziálásom, mintha most döntöttem volna le egy pohárral. Azt a fenséges ízt érzem a számban, amit annyira szerettem azelőtt, és amit már egy éve nem érezhettem. Hálásan Chanyeolra mosolygok, mert neki köszönhetően egyre varázslatosabb lesz ez a nap, aminek nem akarom, hogy itt legyen vége.

- Ilyen kinézettel mindenhonnan kidobnának minket, viszont… Nincs kedved feljönni hozzám? – Ez nagyon félreérthetően hangzott? Mondjuk nyugodtan félreértheti, mert jelenleg bármit szívesen csinálnék vele. Örülnék, ha megismertetne más ízzel is, többek közt a csókjáéval, ugyanakkor az sem zavarna, ha csak filmet néznénk a laptopomon, de muszáj magam mellett tartanom még egy kicsit. Úgy érzem, a lelkemet gyógyítja, ha vele vagyok. A kezemet sem fogta meg eddig, mégis azt kívánom, hogy ez a szívemet felpörgető érzés sose múljon el, mert túl jó ahhoz, hogy csupán egy napig tartson.

- Tudsz gitározni? Én is! – lelkesülök fel, amikor Chanyeol kiveszi a hangszert a csomagtartójából. Végighúzom az ujjaim szépséges felületén, és közben párszor elátkozom magamban Jongdae-t, mert miatta tűnt el az enyém. Pár hete kölcsönkérte a gitáromat azzal a címszóval, hogy meg akar tanítani egy csajt rajta játszani (az más kérdés, hogy ő sem tud), de reggelre a lánnyal együtt az én kicsikém is felszívódott, ezért külön öröm, hogy a kezemben tarthatok egy hasonló példányt.

- Hé, ez mégis miféle dal? – rivall rám Chanyeol, amikor belekezdek egy búskomor nótába. Nem tudom, miért, de általában ilyeneket szoktam előadni, és Sehunnak például nem volt ezzel semmi baja. – A zenédnek keserű íze van! Fúj, köpd ki!

Chanyeol kikapja a kezemből a gitárját, mivel nem igazán tudom mire vélni a viselkedését. Néha rám hozza a frászt egy-két mondatával meg az arckifejezésével, máskor úgy elolvadok tőle, mint a nyári napon hagyott jégkrém. Mindenesetre engem szórakoztat ez az enyhe fokú skizofrénia, mert így folyamatosan meglepetést okoz a következő lépése.

- Ennek a dalnak szerinted milyen íze van? – érdeklődik, mialatt ujjai lágyan pengetik a húrokat. Még a szám is tátva marad, mert annyi gyengédség árad belőle, melyhez hasonlót én sosem tudtam produkálni. Beleveszek a dallamokba, megfeledkezve a kérdéséről, és olyan mélyen elmerülök a tekintetében, mintha egy feneketlen tóba süllyednék alá. Nem lehetek szerelmes! Túl korai lenne, meg egyébként is túlságosan össze vagyok zavarodva. Talán már annyira vágytam valaki gondoskodására, hogy bárkibe belehabarodnék, aki így gitározna nekem.

- Édes? – nyögöm ki végül nagy nehezen.

- Így van. Na és ennek? – Ezúttal erőteljesen csap a húrok közé, eszembe juttatva azokat a képeket, melyeken olyan magabiztossággal ülte meg a lovát, amilyen magabiztossággal uralja a hangszerét. Szentséges ég, mennyire vágyom arra, hogy a testemmel is ilyen határozottan bánjon! Előbb beleszerettem, most felizgat, én meg mindjárt leszédülök arról a hullámvasútról, amire a kérésem nélkül ültetett fel. Ha ezt így folytatja, holnap hozzámegyek feleségül, vagy hogy kell ezt szépen megfogalmazni két férfi esetében.

- Pikáns, enyhén csípős! – közlöm kissé hevesen, mert kezdek belejönni a játékba. Miután befejezi a latinos hangvételű dalt, visszaadja nekem a gitárt, hogy én is próbálkozzak meg valami hasonlóval. Először csak bénán tartom a hangszert, mert úgy érzem, az én kezemben nem áll olyan jól, mint az övében, én nem tudok vidáman csengő hangokat kicsalni ebből a szépségből, de amikor ismét a szemébe nézek, megszűnnek az aggodalmaim. Az ujjaim anélkül kelnek életre, hogy tudatomnál lennék, így kezdetben fel sem fogom, hogy én játszom éppen. Amikor realizálom, hogy Chanyeolnak felettébb tetszik, amit csinálok, olyan vad tempóra kapcsolok, amit még a rockerek is megirigyelhetnének tőlem.

Legalább másfél óra elteltével észbe kapok, hogy nem ártana megmutatnom Chanyeolnak a lakást, hisz amint beléptünk az ajtón, elkezdtünk jammelni. Bár nem úgy tűnik, mintha nagyon érdekelné a berendezés, mert akkor is engem néz, amikor körbevezetem.

- Ne haragudj, ez nagyon kínos! – szisszenek fel, amikor a papírvékony falakon keresztül átszökik egy csaj nyögdécselése. – A barátom megint nem bírt magával – jegyzem meg fintorogva, miközben bekapcsolom a hifit, hogy elnyomjam a nemkívánatos zajokat.

- Nincs azzal semmi baj, ha jól érzik magukat – ránt vállat, és végigsimít a karomon. Úristen, most ért hozzám először, ami tök ártatlanra sikeredett, mégis enyhe libabőr lepi el egész testem érintése nyomán. Miért nem az a Casanova, akinek első látásra hittem? Akkor nem azzal menne az idő, hogy szűziesen nézegetjük egymást, hanem határozottan magához rántana, és egy szenvedélyes csókban forrhatna össze ajkunk.

- Szeretnék kipróbálni valamit. Vegyél ebből a csokiból! – nyújtom oda neki a kis tálkát, amin különböző ízesítésű golyócskák sorakoznak. Amint Chanyeol a szájába tesz egyet, teketóriázás nélkül ráhajolok az ajkára, és rögtön a lényegre térek. Annyira meglepődik, hogy ellenkezni sincs ideje, ezért nyelvem hamar benyomul szétnyíló ajkai között. A csoki szinte már teljesen elolvadt, de ez természetesen egy cseppet sem foglalkoztat. Ellentétben azzal a szájjal, amiért hosszú órák óta sóvárgok. – Le akartam ellenőrizni, hogy esetleg akkor érzem-e a csoki ízét, ha csókolózunk közben.

- És érezted? – pislog kábán, mintha most ébredt volna legszebb álmából.

- Igen! Szóval, ha nem bánod, meg kéne ismételnünk, mert annyira vágytam már arra a csokira. – Felkapok egy következő darabot, és Chanyeol szájába tuszkolom. Ezúttal nem olyan megszeppent, mint amilyen az előző alkalommal volt, a karjai végre szorosan körém fonódnak, majd lelök a kanapéra, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessünk. A rég várt hév előtör belőle, konkrétan beleszédülök a nyelvjátékába, úgyhogy kész szerencse, hogy félig fekvő pózba kerültünk. Amikor a keze belopakodik a pólóm alá… – Át kéne öltöznünk! – szakítom félbe a varázst, mivel abban a percben konstatálom, hogy még mindig a csupa mocsok ruháink vannak rajtunk. Az egy dolog, hogy már rájuk száradt a piszok, de akkor sem érzem magam vonzónak ebben a göncben. Chan más tészta, ő még akkor is szexi lenne, ha tehéntrágyában fetrengett volna.

- Ugye tudod, hogy nem kell mindig a csokival takaróznod, ha meg akarsz csókolni? – duruzsolja Chanyeol a fülembe, amikor a tiszta pólómban mögém lép. A tarkómra nyomja forró ajkait, amibe beleremegek, majd megfordulok a karjában, hogy szemtől szemben lehessünk. Annak ellenére, hogy hangyányit kicsi rá a felsőm, fantasztikusan áll rajta, és feltüzel az a gondolat, hogy az én holmimat hordja, mert ilyesmit a párok szoktak csinálni. Ettől függetlenül inkább félmeztelenül látnám, de egyelőre megpróbálom féken tartani a hormonjaimat. Azt nem bánom, hogy nem kell többé a csokis trükkhöz folyamodnom, mert egyrészt elhíztam volna, másrészt elég drágák az ilyen édességek.

- Hol rejtegeted a varázspálcádat? Csodákat művelsz velem, úgyhogy kell lennie valamilyen turpisságnak a dologban.

- Először csokit tömsz a számba, hogy megcsókolhass, most jössz ezzel a varázspálca dumával, hogy végigfogdoshass… Kíváncsi leszek, milyen ürüggyel fogsz előrukkolni, ha szeretkezni akarsz velem. – Beleborzongok abba, ahogy kiejti azt a bizonyos szót. Tényleg csak azért „motoztam meg”, mert érezni akartam, amint egymáshoz súrlódik a bőrünk; túl átlátszó kifogásokat találok ki.

- Szerinted milyen íze van az éjszakának? – kérdezem Chanyeolt félig lehunyt pillákkal, amikor kézen fogva kiállunk az erkélyre. Olyan furcsa ez az egész, de nem a rossz értelemben. Sehunon kívül senki mással nem romantikáztam életem során, és ostoba módon azt hittem, soha többé nem lehetek ilyen mázlista. Néhány órával korábban megkérdőjeleztem az érzéseimet, azt gondoltam, ha egy másik jóképű újságíró tévedt volna a bisztróba, ő is ezt váltotta volna ki belőlem, de ez badarság. Nem vagyok egy felszínes marha, akinek a szívében akárki tüzet tud gyújtani. Ha valaki más nyomult volna rám, eloltanám a nem várt lángokat, de ebben az esetben hagyom, hogy minél tovább terjedjenek, és rendkívül élvezem a perzselésüket.

- Szerelemíze van – vágja rá magától értetődően, mintha mi sem lenne természetesebb ennél.

- Az meg milyen? – kérdezem incselkedve, és játékosan megpuszilom az orra hegyét.

- Te nem érzed? Akkor elmondom neked a tökéletes szerelem receptjét. Szükség van minimum ezer csókra, ugyanennyi simogatásra, mindezt sóhajokkal fűszerezzük meg, majd a végén jöhet egy csipetnyi élvezet. A legfontosabb hozzávaló mégis a szeretet, de azt lényeges megjegyeznem, hogy ezeket kizárólag a Park Chanyeol márkából szerezheted be. Kérsz egy kis Love Coladát? – Hogy tud ennyi ökörséget összehordani gondolkodás nélkül? De azt kár lenne tagadni, hogy minden egyes pillantásával, minden egyes szavával akkora hatást gyakorol rám, mintha megrészegítene a jelenlétével. Amikor néhanapján leiszom magam, alig várom, hogy elmúljon az a gyötrelem, amit a pia utóhatásaként élek meg, az viszont felettébb boldoggá tenne, ha ebből a részegségből sosem lábalnék ki.

- Helló srácok, mit csináltok ti idekint? – hallatszik Jongdae hangja a szomszédos erkélyről. Legszívesebben most azonnal berángatnám Chanyeolt a szobába, mielőtt drága barátom keresztbe tesz nekem valami idétlen megjegyzéssel, de az túl hülyén venné ki magát, úgyhogy egyelőre a helyemen maradok. Hogy lehet ekkora troll? Bezzeg én sosem nyitok rá, amikor tőle meg az éppen aktuális nőjétől zeng az egész emelet, de neki muszáj megtörnie a bűvöletet, amit Chanyeol pálca nélkül varázsolt körénk.

- Beszélgetünk. Te szoktál olyat csinálni a partnereiddel?

- Beszélgetni? Azt csak veled szoktam. Lehet, hogy ez azt jelenti, te lennél a tökéletes pár számomra? – Jaj ne, megint témánál vagyunk! Tulajdonképpen nem is csodálkozom azon, hogy a nők nem maradnak meg mellette huzamosabb ideig, és azon sem, hogy csak szex közben tudják elviselni, mert akkor legalább nem mond semmi kínosat.

- Chan, érzed, milyen hideg van? Jobb lenne, ha bemennénk – fogom meg a csuklóját, hogy a nappaliba húzhassam. Hallom, hogy Jongdae utánunk kiált valamit, de szerencsére nem értem, és remélem, Chanyeol sem, mert tutira valami marhasággal fáraszt. Felidézem Chanyeol szavait, amit a szerelemrecept készítéséről mondott. Lehetséges az, hogy ő is ugyanúgy érez irántam, ahogy én iránta? De nem gyors ez egy kicsit? Tudom, hogy nem kéne folyton az előző kapcsolatommal előhozakodnom, de Sehunnal másfél hónap ismeretség után csattant el az első csók, és további két hónap elteltével került sor a szexre.

- Haza kéne menned, de nem akarlak elengedni – motyogom Chanyeol kulcscsontjába, amikor egyre forróbbá válik a hangulat a kanapén egymásba gabalyodva. Meg sem kellett itatnia velem a szerelmi bájitalát, anélkül is nyílegyenesen a szívembe talál minden egyes tettével.

- Ööö… Beázott a lakásom. Nemrég üzent a lakótársam, hogy neki is máshol kell aludnia ma éjszaka. De ha szeretnéd, elmehetek egy hotelbe…

- Szóval most te kamuzol annak érdekében, hogy lekerüljön rólam a nadrág? Inkább vedd le, mielőtt meggondolnám magam. – Azt nem árulhatom el neki, hogy még véletlenül sem gondolnám meg magam. Amikor a testünk úgy összekapcsolódik, mintha egyek volnánk, leáll az agyam működése, a kerekei egy időre nem forognak tovább. Felesleges azon aggódnom, hogy mi lesz holnap, egy hónap múlva, vagy hogy talán nem valódi az az erős érzés, ami szétfeszíti a bensőmet. Mielőtt megismertem Chanyeolt, nagyon megfontolt voltam, megterveztem minden egyes lépésemet, és kerültem a spontán dolgokat. Fejben még azt is lemodelleztem, mit fogok mondani annak a pasinak, akit fel akarok szedni az egyik klubban, hogyan fogom elcsábítani, és azt is pontosan tudtam, hogy amint éjfélt üt az óra, Hamupipőke módjára köddé válok. Most azonban azt kívánom, hogy soha ne jöjjön el az éjfél, bár ha eljön, akkor sem veszek majd tudomást róla, mert azt súgja a szívem, hogy rátaláltam a hercegemre, akivel egy egész életet átkeringőznék.

- Hetedik hónapforduló? Jaj, de cukik vagytok! – gúnyolódik Jongdae, amikor átmegyek hozzá, hogy eldicsekedjem neki, hova fogunk menni nemsokára Chanyeollal, hogy megünnepeljük a boldogságunkat.

- Most irigykedsz, amiért a te leghosszabb kapcsolatod még a két hónapot sem élte meg?

- Tehetek én arról, hogy ekkora szívem van? Amikor meglátok egy lányt, aki ragyogó szemekkel néz rám, nem vonhatom meg a társaságomtól, mert nem bírnám elviselni, ha miattam szomorkodna, érted?

- Hát persze – vigyorgok önelégülten. Jongdae olyan költőien tudja megfogalmazni azt, hogy nem képes a gatyájában tartani a farkát, ha szembejön vele egy jó csaj. De ha ő így boldog, én nem fogom neki az észt osztani. Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd rátalál az igazira, és akkor nem lesz kedve többé más lányokat megkímélni a szomorúságtól.

Lehet, hogy nyálasnak tűnik, de azért ünneplem meg az összes eltelt hónapot, amit Chanyeollal töltöttem, mert kimondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak azért, hogy az utamba sodorta őt. Hosszú időn át sajnáltam magam, csupán halovány mása voltam annak az embernek, akit mindenki szeretett, és akit ő hozott vissza az élők sorába. Már nem feszengek, amikor együtt vacsorázunk, mert a szerelem íze sokkal varázslatosabb bármilyen ételénél. Már nem érzem kínosnak, amikor szóba kerül a téma, mert neki köszönhetően megtanultam elfogadni az állapotomat és együtt élni vele.

Chanyeol gyakran lóg a bisztróban, hogy a semmittevés zavaró gondolatairól is elvonja a figyelmem. Besegít Minseoknak, engem pedig feldob, amikor megkörnyékeznek a hátam mögött ólálkodó sötét árnyak. Ha nem tartózkodik fizikailag a konyhában, folyamatosan üzenetekkel bombáz, melyeken jókat derülök, és tűkön ülve várom, hogy az este eljöttével valóra váltsuk azokat a dolgokat, amikről ír nekem. Nélküle nem tudtam volna továbblépni, nélküle nem fedeztem volna fel azt a sok csodát, ami mellett csukott szemmel elmentem a betegségem kialakulása óta.

- Tudod te, milyen isteni íze van a napfénynek meg a zenének? – kérdezem átszellemülten Jongdae-t a kanapéja előtt elnyúlva.

- Te beszívtál, haver? Chanyeol valamilyen szert szokott neked beadni? Idefigyelj, tényleg jó pasi, de ha kárt okoz a legjobb barátomban, én a halál ízével fogom megismertetni. – Úgy teszek, mintha meg sem hallanám burkolt fenyegetőzését, és a plafonra meredve folytatom az ábrándozást. Chan tíz perc múlva itt lesz, de ilyenkor olyan lassan halad az óra másodpercmutatója, mintha visszafele járna. – Csak a szex miatt vagy vele, igaz? Minden este azt kell hallgatnom, hogy „Chanyeol, annyira isteni vagy!”

- Nem is affektálok így, te hülye! Mellesleg ez még mindig jobb annál, amikor nekem azt kell hallgatnom, hogy „Jongdae, már megint túl gyors voltál.” – vágok a fejéhez egy párnát. Amúgy meg egyáltalán nincs igaza, mert valóban felülmúlhatatlan a szex Chanyeollal, viszont minden más téren is tökéletesen passzolunk, de ezt hiába magyaráznám el neki. Ő még nem tudja, milyen érzés az, amikor a számodra legfontosabb ember szívének dobogására alszol el este, illetve amikor az ő szuszogását hallod meg reggel először.

„A Lay Kuckójának ettől kezdve fel kell vennie a kesztyűt, ha le akarja győzni a napokban megnyíló konkurenciáját. Parkék elszántan sétáltak be a ringbe, hogy hadat üzenjenek az Ízek Mesterének…”

Hirtelen jött szédülés támad rám, amikor a tévé képernyőjére emelem a tekintetem, ahol éppen egy idősebb úr nyilatkozik, aki Chanyeol húsz évvel öregebb kiadásának látszik. A fia nem szólal meg, de vágóképeken megjelenítik, miként tevékenykedik a konyhában, és amint észreveszem, hogy olyan mozdulatokat végez, amiket Minseoktól lesett el, mérhetetlen dühbe gurulok. Természetesen azt is bevágják, hogy két héttel ezelőtt a vendégek felfedeztek egy egeret a bisztróban, hogy ezzel még tovább rontsák a hírnevemet. Már épp kezdtek lenyugodni a kedélyek, erre most minden elölről fog kezdődni, de ami még ennél is sokkal rosszabb, hogy Chanyeol egy mocskos csaló!

- Hogy lehettem ennyire naiv? Mindig kérdezgettem tőle, hogy melyik lapnál dolgozik újságíróként, de folyton kitért a válaszadás alól. Totálisan elvakított a szép mosolyával, a megnyerő kisugárzásával, és közben mindvégig arra ment ki a játék, hogy információkat szerezzen rólam! Nem adtam neki interjút, ezért elhívott egy randira, aztán rájött, hogy úgy tud belőlem mindent kiszedni, ha az életem részévé válik. Hónapok óta becsapott, hónapok óta csak azért maradt mellettem, hogy kifigyelje, milyen módszer alapján dolgozunk. Én idióta meg azt hittem, hogy azért van annyit a bisztróban, mert szeret velem lenni… – kiabálom magamból kikelve kínaiul, mert amikor ideges vagyok, nem tudok más nyelven beszélni, de Jongdae úgyis megérti minden szavam.

- Ne, ne, ne, ne, ne! Izé… Átmennél a saját lakásodba, mielőtt elkezdesz törni-zúzni? – kapja ki a kezemből a tányérját, amit éppen teljes erőmből a földhöz akartam vágni. – Egyébként ha egy kicsit lehiggadnál, rájöhetnél egy kulcsfontosságú dologra. Ha Chanyeol elárulta volna az apjának vagy a sajtónak, hogy milyen betegséged van, egy csapással elsöpörhettek volna téged a föld színéről. Azért nem tette meg, mert szerelmes beléd…

- Te aztán csak ne szónokolj nekem a szerelemről, amikor azt sem tudod, hogy mi fán terem! – Odacsörtetek az ajtóhoz, és feltépem, mert ha nem megyek el sürgősen, még a legjobb barátomban is kárt fogok tenni. Amint azonban szélesre tárom az ajtót, szemben találom magam egy szokásos módon mosolygó Chanyeollal, aki át akar ölelni, ahogy megpillant, mire én egy balegyenessel válaszolok.

- Ne! Könyörgöm, menjetek át hozzád, mert hülyét kapok, ha összevérzitek a padlómat! – vinnyogja Jongdae, nekem viszont eszem ágában sincs többé az otthonomban látni Chanyeolt, ezért sebesen elszáguldok mellette, és kulcsra zárom magam mögött az ajtómat.

- Nem baj, ha nem engedsz be, akkor innen fogok magyarázatot adni – hallom meg kisvártatva Chanyeol megtört hangját az ajtó túloldaláról. Legszívesebben bedugnám a fülembe a zenelejátszómat, hogy egy szó se jusson el hozzám abból, amit mond, de azt a szart pont tegnap adtam kölcsön Jongdae-nek, úgyhogy sajnos az univerzum is azt akarja, hogy végighallgassam haszontalan fecsegését. De mondhat bármit, jelenleg úgysem fog meghatni vele. Ő volt az egyetlen, akivel ismeretlenül megosztottam a titkomat, maximálisan megbíztam benne, minden szavát ittam, neki még azt is elhittem volna, ha azt állította volna, hogy zöld az ég. Erre kiderült, hogy számára végig csak egy játék volt az, ami számomra teljesen komoly. Mit játék, egy átkozott csapda, amibe kétségek nélkül sétáltam bele, mert szeretem őt! És amíg én szerettem, ő a markába röhögött rajtam…

- Igen, ahogy már te is tudod, nem vagyok újságíró. Igen, hazudtam neked, és azért adtam ki annak magam, hogy olyan információk birtokába kerülhessek, melyek segítségével rossz fényben tüntethetem fel a bisztrót. Igen, azért hívtalak el hirtelen randizni, mert azt gondoltam, majd ott kifaggatlak. Az apám piszkosan játszik. Eltervezte, hogy nyitunk egy hasonló helyet, de mivel nem bízik eléggé a sikerben, előtte ki akarta iktatni az ellenfelünket. De aztán beléd szerettem, Yixing! Az apám megelégelte, hogy nem szolgálok neki semmi kézzelfoghatóval, ezért bevetette az egyik emberét, aki azt az egeret a bisztróba csempészte. Nem tudtam arról, miben mesterkedik, már csak akkor szembesültem vele, miután megtörtént az eset, ezért nem figyelmeztethettelek. Végül bevallottam az apámnak, hogy szeretlek, és könyörögtem, hogy hagyjon fel ezzel az ostobasággal, de ezek szerint hajthatatlan volt… Megértem, hogy csalódtál bennem, de ha egy nap úgy döntesz, képes vagy nekem megbocsátani, tudod, hol találsz meg. Wǒ ài nǐ!

Idegesen toporgok a kórház egyik folyosóján az orvosomra várva. Amikor még együtt voltunk, Chanyeol gőzerővel kutatott egy lehetséges gyógymód után, és kitartó munkája következtében talált egy amerikai doktort, aki állítólag tudna segíteni a problémámon. Annak idején nem akartam vállalni a kezelést a különböző mellékhatások meg a kockázatveszély miatt, de most már nincs mit veszítenem. Egy hónapnyi kesergés után felkerestem a dokit, aki csak miattam Kínába utazott, amiért nem győzök elég hálás lenni neki. Még jó, hogy a virágzó évek alatt nem kevés pénzt tudtam félrerakni, így anélkül állom a költségeket, hogy kölcsönhöz kéne folyamodnom.

- Sehun? – riadok meg, amikor felfedezem a volt barátomat pár méterre tőlem. – Mi a baj?

- Á, csak egy kisebb baleset, nem vészes! De olyan klassz, hogy látlak! Amikor ideutaztam, fel akartalak keresni, de rögtön megsérültem, így a dolog váratott magára. Szeretném bemutatni Jongint, akivel már egy éve boldog kapcsolatban élünk. – Szelíden elmosolyodom, amikor észreveszem a Sehun jobbján álló alakot, aki aggódva szorongatja a párja kezét. Szívből örülök annak, hogy találkozott egy látszólag rendes sráccal, mert eléggé kiborult a szakításunk után. Gyakran eszembe jutott, amikor Chanyeollal összebújtunk, hogy vajon miként alakult a sorsa, és azt reméltem, hogy hozzám hasonlóan boldogságban úszik, bár szerencsétlen formámnak mostanság csak a bánatban való fuldoklás jutott. – És neked van valakid? – kérdezi Sehun reménnyel teli hangon.

- Nekem… Igen. Ő a világ legcsodálatosabb pasija, legalábbis számomra. – Gyorsan kimentem magam a fiúk előtt, arra hivatkozva, hogy perceken belül találkozóm van az orvosommal, de megbeszélünk egy időpontot, amikor négyesben összefuthatunk.

Remegő ujjakkal ütöm be Chanyeol számát a telefonomon. Buta módon attól félek, nem fogja felvenni, ezért rettentően megkönnyebbülök, amikor az első kicsöngés után felkapja. A szívem összevissza kalapál, amint meghallom imádott, mély hangját, és alig bírom kivárni, hogy megérkezzen. Miután megláttam Sehunt a szerelme oldalán, akik olyan szépek voltak együtt, ráébredtem, hogy mi milyen szépek voltunk Chanyeollal, és hogy továbbra is azok lehetünk, ha feladom a makacskodásomat. Hibát követett el, de tökéletes ember nem létezik, és mivel szívből megbánta, amit tett, felesleges tovább játszanom a sértődött szűzlányt. Elég nevetséges, hogy amíg mások azért szenvednek, mert nem találják meg a nagy Őt, én értékes heteket pazarolok el abból a csodából, ami megadatott nekem.

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy csak azért hívtalak, hogy még egyszer csókolózhassunk egy jót? Ki tudja, lehet, hogy a kezelés következtében lebénul a nyelvem, vagy ilyesmi… – suttogom Chan ajkaira az egyik kórterem rejtekén. Az orvosom olyan jó fej volt, hogy adott nekünk egy kis időt, mielőtt belevágunk a nagy műveletbe.

- Minden rendben lesz. Annyira sajnálom ezt az egészet, drágám! Fogalmam sincs arról, minek köszönhető, hogy megbocsátottál nekem.

- Találkoztam az exemmel – villantok rá egy huncut mosolyt, mire ő csak értetlenkedve pislog. – Az a helyzet, hogy új pasija van, és tök ciki lett volna azt válaszolnom a kérdésére, hogy én nem jöttem össze senkivel utána. Még a végén azt hinné, hogy nem tudtam túllépni rajta. És hát lesz egy dupla randink, amin muszáj ott lenned – túrok a hajába, hogy közelebb húzhassam magamhoz egy szenvedélyes csók erejéig. – Csak vicceltem! Akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretlek, és hogy nem akarok nélküled élni, amikor láttam, milyen boldogok együtt.

- Én is szeretlek! És az az igazság, hogy végleg kiszálltam apám vállalkozásából. Ha megengeded, lehetnék nálad pincér, vagy akármilyen munkát elvállalok, csak hadd legyek veled egész nap. Viszont előtte elmehetnénk egy világkörüli útra. Minseok hyung simán elviszi a boltot egyedül pár hónapig. Azt szeretném, hogy a lehető legtöbb nemzetiség ízeit megkóstolhassuk, hátha szerzünk ihletet új finomságok elkészítésére. Ki is bővíthetnénk a bisztrót, felvehetnénk egy séfet, hogy komplett menük is az étlapra kerülhessenek. Ismerek egy srácot, Kyungsoo-nak hívják, ő tökéletes lenne erre a feladatra…

Chanyeol hangja meg az érzéstelenítő hatása, amit időközben beadtak, lassan mély álomba szenderít. Olyan boldog vagyok, amiért van, aki fogja a kezem ebben a nehéz időszakban, amiért mostantól nem kell magányosan arra felriadnom az éjszaka közepén, hogy az üres ágyat tapogatom magam mellett. Amint felébredek, folytatódhat az a szépséges álom, ami egy hónapja véget ért, és ami ezután örökre az életünk része lesz.

Izgatottan ülünk Miami egyik mesés partján, ami az első úticél volt sebtében összeállított kis térképünkön. A kezelés több hétig elhúzódott, ami alatt kínkeserves perceket éltem át. Amikor napi huszonnégy órából minimum tízet végighánytam, újra a hatalmába kerített a kétségbeesés; nem akartam, hogy a szerelmem olyan állapotban lásson, hiszen én mindig szexi és kívánatos szerettem volna lenni előtte. Arról nem beszélve, hogy a hangulatom is nagyon rossz volt, de azt hiszem, akkor derült ki véglegesen számomra, hogy Chanyeol az igazi, mert ha nem szerettem volna eléggé, Sehunhoz hasonlóan elűztem volna magam mellől a krízishelyzetben.

- Hé, már csak úgy vagyok hajlandó csokit enni, ha a száddal juttatod az enyémbe, úgyhogy hajrá! – nyomok Chan kezébe egy kockát, aki kissé idegesen helyezi a nyelvére az édességet. Most fog kiderülni, hogy a kezelés hatásos volt-e. A doki szerint ennyi idő elteltével meg kell mutatkoznia a sikernek, ezért izgulunk annyira. Amikor a nyelvem Chanyeol szájába siklik, szokás szerint elvesztem a fejem, és abszolút nem koncentrálok a valódi küldetés lényegére.

- Na, érzel valamit? – húzódik el tőlem túlságosan korán.

- Ja, érzem, hogy hevesen dobog a szívem, meg hogy olyan erősen szorítasz, hogy majdnem megfulladok…

- Ne szórakozz már, kicsim! Milyen ízű volt a csoki?

- Banános. Hogy adhattál nekem banános csokit, nem mondtam, hogy azt utálom? Legközelebb epreset vegyél, légyszi! – Chanyeol hanyatt dönt a homokon, és boldogságában ezernyi puszival halmoz el. Az igazat megvallva cseppet sem rázott volna meg, ha nem vált volna be a módszer, mert sokkal inkább élnék ezután ízek nélkül, ha ennek fejében Chanyeollal maradhatnék. De szerencsére nincs szükség ilyen alkura, hiszen a szerelem meg az egészség is az enyém, ezért jókedvűen magamba tömöm az egész táblát, és a végére igazán megkedvelem a banán zamatát.

Este olyan pizzát rendelünk, amin szerintem a világ összes létező feltéte megtalálható. Most fogom fel igazán, mennyire hiányoztak az esszenciák, mennyivel jobb úgy falatozni, hogy meg tudom különböztetni a gombát és a kukoricát. Régebben mindig azért ettem, mert imádtam a számban keletkező ízrobbanást, az elmúlt szűk két évben viszont csak az motivált, hogy ne haljak éhen, ami elég rosszul hangzik. De ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy ez a pizza nem esne ilyen jól, ha az evése közben nem érezhetném a testem körül a párom óvó karjait. Számomra a szerelem teszi igazán finommá az ételt, mert ha egyedül lennék, semmi sem lenne ugyanolyan, mint vele. De a legeslegfinomabb aroma mindközül az a sós elegy, amit a tengervíz és az izzadság alkot Chanyeol selymes bőrén.

- Milyen íze van a sütiben lévő krémnek? – Ó, Jézus, mostantól minden alkalommal ezt fogjuk játszani? Bár szívesen válaszolgatok Chanyeol összes kérdésére, hiszen olyan édesen vigyáz rám, hogy nem lehetek mérges, amiért folyamatosan ezzel fáraszt.

- Van benne mogyorókrém meg baracklekvár, ami együtt picit fura, de azért nem rossz. És van benne még… Szívem, te próbára tettél, hogy a fém ízét is felismerem-e? – emelem magasba nevetve a gyűrűt, amire ebben a pillanatban haraptam rá. Chanyeol olyan zavarba jön, amilyet még sosem tapasztaltam tőle. Kivörösödve tördeli a kezét, és levegő után kapkodva próbálja megtalálni a megfelelő szavakat, amik végül nagy nehezen elhagyják a száját:

- Lehet, hogy ez nagyon korai, és talán nem a sütibe kellett volna rejtenem, mert ez túl klisés, főleg egy olyan ember esetében, aki a fél életét a konyhában tölti. Tudod mit? Az lesz a legjobb, ha visszaadod, és én majd mondjuk egy év múlva újra előveszem, addig kitalálok valami izgalmasabb helyszínt…

- El a kezekkel a gyűrűmtől! Ha visszaveszed, nem lesz mivel villognom a barátaim előtt. Egyébként nem kérdezted, de igen! Hozzád megyek, mert az egész hátralévő életemet veled akarom tölteni. Las Vegas a harmadik állomásunk, úgyhogy a lagzit is rögtön nyélbe üthetjük.

- Benne vagyok, de csak akkor, ha beöltözöl Marilynnek.

- Az attól függ, melyiknek, Mansonnak vagy Monroe-nak? Mert az utóbbit szívesen bevállalom, ha leszel az Elvisem.

- Love me tender, love me true – búgja Chanyeol nagy átéléssel. Elkapja a kezem, hogy gyors léptekkel belegázolhassunk a tengerbe. El sem hiszem, hogy egy év leforgása alatt annyi minden történt velünk, hogy végül eljegyzésre került a sor. Amikor betoppant a bisztróba az a menő srác, nem gondoltam volna, hogy olyan fontossá fog válni számomra, hogy összekössem vele az életemet. Ha akkor, ott nem találkoztunk volna, most nem lenne, aki megédesíti a mindennapjaimat, aki pikánssá teszi az éjszakáimat, aki miatt néha savanyú a szőlő, és aki messzire száműz minden keserűséget, amit valaha éreztem.