Felejthetetlen

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

Felejthetetlen

(Írta: Hwasa)

Csak néztünk fel a villanypóznára, miközben nem akartunk hinni a szemünknek. A villanykörte türkizszínt vett fel, és én úgy éreztem, mintha figyelnének. Szép lassan a hátam mögé néztem, majd megpillantottam egy alakot. Először kissé halvány volt, de mikor megdörzsöltem a szememet, kitisztult az alak.

Nem akartam hinni a szememnek. Ott állt, nézett ránk és mosolygott. Nem az a műmosoly, amit már napokkal... Napokkal? Hetekkel ezelőtt észrevettem, hanem a rég nem látott, őszinte mosolya. Csak állt és nézett minket, majd a sírókhoz odalépett, és lepuszilt néhány könnycseppet a nedves arcukról.

Mikor végigjárta a könnyezőket, azokhoz is odalépett, akik nem sírtak, és szorosan megölelte őket. Sokan észre se vették, mi történik, néhányan abbahagyták a sírást, de csak egy-két ember nézett fel, bár mintha nem tudták volna, miért cselekedtek így. Majd észrevette, hogy figyelem.

Először meglepődött, de ismét elmosolyodott, és elindult felém. Amikor odaért hozzám, csak sokkosan néztem egyenesen a szemébe.

- Te látsz, igaz? - szélesedett ki a mosolya, és én akkor sírtam el magam, mire szorosan magához húzott.

- Miért?- leheltem ki minden kérdésem lényegét, és bármennyire akartam viszonozni ölelését, nem tudtam. Csak sírtam, mint egy óvodás, és belefúrtam fejem a nyakhajlatába.

- Hidd el, így mindenkinek jobb. Most a Shawolok sokkal kevesebbet fognak szenvedni, mert tudom, hogy az én kis Shawoljaim mindent észrevesznek, és ha én szenvedek, ők is. Na meg persze én is boldogabb vagyok - mosolygott rám.

- Mert most már erőlködés nélkül is látod Minho feje búbját, igaz? - viccelődtem, hogy egy kicsit eltereljem a saját figyelmemet a sírástól.

- Igen, most már gond nélkül - kuncogta el magát, majd beletúrt a hajamba. - De most mennem kell! Sok megemlékezésre kell még odaérjek - eresztett el, és meg se várta, hogy elköszönjek, csak integetett, és szép lassan elhalványodott.

Elmosolyodtam, majd visszafordultam a villanypóznához, aminek türkizszíne szintén elkezdett halványodni. Mikor teljesen eltűnt, éreztem, hogy többet nem tudok sírni, hisz’ az az üresség, amit Jonghyun hagyott a szívemben, szép lassan kezdett megtelni a szeretetével. Már aznap tudtam, hogy ha el is akarnám felejteni ezt az elméket, úgysem menne. Örökké az emlékezetembe égett.