The Puzzle Of Our Love

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

The Puzzle Of Our Love

(Írta: Jinnie Mini)

A csöndes ház szobáit egy feszült átkozódás szelte át, amikor Seokjin ismételten abba a hibába ütközött, hogy nem találta kirakósának egy újabb darabjának a helyét. Hiába morzsolgatta hosszúkás ujjai között, hátha úgy jobban kitapogathatja a formáját, így rájőve az igazságra, akkor sem ment neki. Az addig sikeresen összeaggatott darabok egyikéhez sem illett a kis darabka, melynek ténye igen bosszantotta az asztal felett görnyedőt, ki ennek sokszor hangot is adott egy-egy perc elteltével, amikor megint nem sikerült neki valami.

Még karácsony alkalmával kapta egyik barátjától a többezer darabos kirakóst, mely egy hihetetlen szép portrét ábrázolt Jinről valamint kedveséről, kik csak a festmény kedvéért képesek voltak órákig egymást ölelni, egy helyben. Utólag nem bánták az elzsibbadt végtagokat, valamint az ott töltött órákat, hiszen a kép, melyet Jungkook festett nekik, felért mindennel. Akkor még azt gondolták, az eredeti festményt kapják ajándékba, de a művész ezt másképp gondolta, és inkább kihívás elé állította nála idősebb barátját, miszerint rakja ki maga a képet. Ekkor még nem is sejtette, hogy a kedves, jó szándékkal elkövetett csínye mennyi fejtörést okoz majd Seokjinnek.

- Ezt nem hiszem el! – dobta le ingerülten a kis kirakós darabkát, folytonos koncentrálásának egyáltalán nem mutatkozott eredménye. – Miért nincs ehhez egy csepp türelmem sem, és miért nem tudom kirakni végre ezt a förmedvényt?

- Az egyik kérdésed válaszol a másikra – hallott meg Seokjin egy ismerős, kuncogó hangot, mire a szoba bejárata felé fordult, ahol Jimin állt egy aprócska görbülettel az arcán. –Nincs türelmed hozzá, ezért nem tudod kirakni.

- Erre én is rájöttem már – szólt a fiatalabbra frusztráltan, majd reményvesztetten dőlt el a félig elkészült kép fölött. Ennek a műveletnek a következtében csak még jobban szétszórta a darabkákat, de már teljesen hidegen hagyta Seokjint eme cselekedete. – De akkor is nehéz, nem szoktam én hozzá ehhez. Még kiskoromban sem csináltam ilyet, vagy csak nagyon egyszerűket.

- Meghozzam hozzá a kedvedet? – sétált Jimin beljebb, majd párját elmozdítva helyéről, ő ült bele a székbe, míg Seokjin az ölében talált magának helyet. A kisebb finoman átölelte szerelme derekát, és ebben a meghitt pozitúrában kezdett bele a mesélésbe. – Ha úgy vesszük, akkor a mi közös életünk is egy hatalmas kirakós; a különböző események, melyek velünk történtek, a barátaink, akikkel az elmúlt évek alatt ismerkedtünk meg… Mind-mind a mi kis darabkáink, amik lehetővé tették, hogy azok legyünk, akik lettünk mostanra. Ezek a kirakósunk szélei, hiszen így alapoztuk meg magunkat annak idején, mindent ezekhez a tényezőkhöz mérten csináltunk, ahogy a kirakósban is előbb a széleit csinálja meg mindenki. Az a legkönnyebb, ám legbiztosabb kiindulópont. Aztán jöhet a megismerkedésünk, ami már a kép közepének a széle, amely a kerethez kapcsolódik. Az együtt átélt élmények, a vallomásaink, szenvedéseink, melyeket azért kellett megélnünk, hogy eljussunk idáig, a kirakós közepéig. – Jimin egy pillanatig - a hatásszünet érdekében - megállt a beszédben, közben pedig végigsimított szerelme bársonyos arcán, mely még mindig ugyanolyan ámulatba ejtette őt, mint a kezdetekben. – Középen pedig mi ketten vagyunk, mi tesszük teljessé a kirakósunkat; két félszív alakú darabka, mely tökéletesen passzol egymáshoz, valamint a teljes képbe, így pedig elkészült az egész. A mi kis szerelmünk kirakósa.

- Mindig el tudsz bűvölni engem – jelentette ki Seokjin egy perc döbbent néma csendet követően, majd egy apró csókot nyomott párja ajkaira, aki azt örömmel viszonozta. – Befejezed velem, ami még hátra van? – sandított az asztalra, ahol még mindig rájuk várt a félig kész állapotban lévő kép, mire Jimin - aprót bólintva - már fel is szedett egy darabkát, ami tökéletesen beleillett az egyik sarokba.