Smaragdszín látomás

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

Smaragdszín látomás

(Írta: Ézemi)

Az ősz pajkos szelei játékosan fogócskáznak a kopottas csillogású fémvázas óriások között, ölembe ejtve egy még élénkzöld, kemény platánlevelet. Óvatosan hátranyúlsz, leemeled kockás szövetszoknyám anyagáról, s szemem elé emelve megpörgeted…

#

Újra elveszem éles és határozott, mégis gyengéden meleg borostyánszín tekintetedben. Hisz’ látom, érzem benne minden vágyad és csalódásod, reményed és komorságod, melyek keskeny árkokat vájtak ragyogó szemeid partján. Jól látom a törött szárnyaidat is, melyeket óvón bújtatsz vékony bőrkabátod alá, hogy senki se vegye észre a nyomukat.

Végre rázkódni kezd alattunk a talaj; egy talpalatnyi gyepsziget szakad ki a földből, s emelkedik velünk a zölden áramló magasba. Mintha csak az a néhány sudár fenyő tolna minket az égi szférákba, melyek mellettünk állnak.

Itt már nincs szükség szavakra. Ujjaid óvón kulcsolod össze az enyémekkel, míg tekintetünk újra egybeforr. Kósza smaragdszín holdakat magunk mögött hagyva emelkedünk még feljebb – s egy szempillantásra saját kerekded arcomat és íves mandulaszemeimet látom a te arcod helyén.

Mindig azt mondtad, nem hiszel a szerelemben. Nézd hát, ahogy növekvő szárnyaim árnyéka lassan felfelé kúszik két karodon. Csak bízz bennem, és érezd, hogy a szárnyam a tiéd is; hogy mindkettőnket elbír, ha elég szorosan öleljük egymást. Gyere velem…

#

Ahogy a kör véget ér, közel hajolsz, s óvatosan kikapcsolod a biztonsági öv csatját. Íves szemeid cinkosan csillognak, ajkaid pedig szinte a füledig érnek izgatottságodban.

- Ez fantasztikus volt! – Kisegítesz az óriáskerék üléséből, mely zörögve-nyikorogva pördül lassan tovább, s ekkor üti meg füleimet megannyi gyermek, fiatal és felnőtt zsibongása körülöttünk. – Te nem is élvezted? – Ajkaidat csalódottan húzod össze, mivel elvarázsoltságomban meg sem szólaltam eddig.

- De, imádtam. Csodás volt veled odafent. – Ölelésedbe bújva szorítom magamhoz vékony ingbe bújtatott testedet a lenge, kicipzározott kabát alatt, beszívva azt az illatot, mely mindörökre emlékeimbe vésődött.