 |
| A kép Vörös Eszter Anna alkotása |
Cím nélkül
Alcím: Varjú
(Írta: Flora)
A férfi görnyedten sétált a dombon, a lemenő nap megnyújtotta árnyékát.
Szemei a gyenge szélben lengedező fűszálakra szegeződtek. Itt-ott fehér kelyhű
virágok pattantak ki, és billegették fejüket – bizonyára olyan súlyos volt
számukra, mint a férfinek a vállait megülő teher: elviselhetetlen és
láthatatlan. Zizegett körülötte a táj.
Egy pillanatra megtorpant. Lehajtott fejjel szippantott mélyet az alkony
levegőjéből. Előtte vékony, virágzó facsemete ringott a szélben, nem messze egy
varjú bámult fénytelen madárszemeivel. Károgását messzire sodorta a fuvallat.
Olyan különös világ volt ez: összeért az ég és a föld, az eltűnő nap
fényében aranyként izzott a hold, két jövő csapott össze. Ha elmegy, tiszta
lappal kezdhet - ha elmegy, elveszít mindent, amit valaha ismert. Ha marad,
továbbra is békés, apró örömökkel teli életet élhet – ha marad, semmi sem fog
megváltozni. Mégsem akart távozni. De maradni sem.
Két fekete alak gubbasztott egymással szemközt – két varjú. Az egyik
elrepült. A másik csak állt ott tovább.
A férfi sóhajtott. Úgy érezte, nem bírja már sokáig. Nem tudott tovább lépni,
mellkasa sajgott a gondolatoktól. Csak állt ott, beesett vállakkal, rogyadozó
térdekkel, feszülő lélekkel, mint egy kérdőjel.
A szél erősebben feltámadt, kisodorta arcából haját, és ő végre felnézett,
hagyta, hadd ragadja magával a látvány. A végtelen, meleg ég megnyugtatta, és
egy pillanatra elhitte, hogy minden rendben lesz, hogy így van megírva: el kell
mennie.
Az árnyékokból álló narancssárga világ befogadta a görnyedt hátú, nehéz
szívű férfit, kinek arcán hosszú ideje először kisimultak a ráncok.
2 megjegyzés:
Szia!
Háromszor is elolvastam, abban reménykedve, hogy idővel hátha megfogalmazódik bennem valami értelmes mondanivaló is azon kívül, hogy "hűha!". Az elejétől a végéig rajongással olvastam, nagyon ritkán érzek ilyet. Sajnos eddig nem volt sok szerencsém az írásaidhoz - szerintem a shipek miatt(?) -, s ezt most nagyon bánom. "Itt-ott fehér kelyhű virágok pattantak ki, és billegették fejüket – bizonyára olyan súlyos volt számukra, mint a férfinek a vállait megülő teher: elviselhetetlen és láthatatlan." - ez, valamint az utolsó mondat fogott meg a leginkább. Nagyon örülök, hogy Te is részt vettél ebben a projektben, s olvashattam ezt Tőled! Köszönöm!
Sumire
Szia! :-)
Huh, számomra is szükség volt némi időre, hogy feldolgozzam ezt a csodálatos írást!
Őszintén, először a cím láttán picit megijedtem, féltem, hogy mire számíthatok. Azonban döbbenetes, hogy mennyire pozitívan csalódtam (?) vagy inkább meglepődtem.
Nagyon tetszett, ahogy a színekkel és hasonlatokkal ilyen szépen játszva tudtál nekünk egy történetet tele érzésekkel átadni. Olvasás közben, fel-felpillantva a képre, teljesen úgy éreztem, hogy minden megelevenedik és ahogyan Te is fogalmaztál, zizeg a táj. Lenyűgöző!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvashattam! Csak így tovább!
Szeretettel:
Kicsi Dongsaeng ♥
Megjegyzés küldése