Fény az alagút végén

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

Fény az alagút végén

(Írta: Melissa Bonnie)

A szerelem nehéz. Ezt nyilván minden olyan ember tudja, aki már átélte az érzést, és a vele járó kellemes illetve… nem éppen kellemes dolgokat. Tehát mindenki ismeri azt a fajta „két méterrel a föld fölött” dolgot. Nekem is sokan mondták már, hogy szálljak le közéjük, mert túlságosan a fellegek között járok, és a rózsaszín köd felzabálja az agyam. Amióta együtt vagyunk MinHóval, folyton-folyvást csak ezt hallom a családomtól, barátaimtól.

Igen, elfogadta a családom, hogy meleg vagyok. Igazán értékeltem is a döntésüket, hogy a voksot amellett rakták le, hogy inkább engem támogatnak, mint hogy támadnak. Mintha a súlyos nehezékek, melyek a családomat és a közeli személyeket jelképezik, folyamatosan húznának a föld felé; miközben a lufik, melyek szerelmem bélyegzik meg, minduntalan szabad szárnyaim képei lennének, és a szabadságot ígérik.

Tisztában vagyok vele, hogy a barátaim és a családom azt szeretnék, ha rájuk is időt szakítanék, ezért próbálok mindkét oldalon megfelelni, és erős maradni, de vannak pillanatok, mikor megingok, és valamelyiket fel akarom adni. A mérlegelés sosem számított nálam jó dolognak, mert akkor valami hülyeségen törtem a fejem, amiről általában le is beszéltek, mert nem tudtam magamban tartani, valakinek el kellett mondanom. Szóval igazán hálás lehetek - és vagyok is - mindenkinek, ki mellettem áll, de az elvárások már túl sok terhet jelentenek, és teljesíteni is egyre nehezebb. Fáradok.

Általában a napjaim békésen szoktak telni, de ma kaptam egy pofont is az élettől, ezért visszaestem elég súlyosan az árokba, ahonnan szerelmem segítségével sikerült kimásznom már egyszer. A depresszió kezdett a markába zárni, ami semmi esetre sem jelentett jót. Minden erőmmel próbáltam kimászni, de a feladat nehezebbnek bizonyult, mint eddig bármi. Napokig nem tudtam elmondani a bajomat a páromnak, és egyedül őrlődtem magamban, mert magam akartam megoldani a saját problémám, nem mindig másokra támaszkodni. Biztosan sokaknak a terhére lehetek.

Egyik este, mikor már hosszú ideje tartott saját magamban vívott harcom, a fürdőben találtam magam. Február környékén járhattunk. A hó már olvadozott, ami egy új kezdetet, újrakezdést jelentett számomra mindig is. Ezért volt a tavasz a kedvenc évszakom. Ilyenkor minden újraéledt, és ezt imádtam nagyon ebben az évszakban. De most semmi nem tudott lázba hozni. Semmi nem keltette fel az érdeklődésem, és már a szeretteim miatt sem tudtam erős maradni. A fájdalmaim átmeneti megszüntetésére csak egy módszer létezett. Csak egyetlenegy karcolás, MinHo úgysem fogja meglátni, majd a karkötőimmel eltakarom.

– Jonghyun! – hallottam magam mellől kedvesem hangját, aki aggódva lépett hozzám. Észre sem vettem, hogy ott állt, míg én magam elé révedtem hosszú ideig. Ott álltam előtte egy darab pengével a kezemben, és úgy bámultam rá, mint egy bugyuta ember, aki minden józan eszét elvesztette. Talán eddig sem volt meg.

– Én csak… – próbáltam valamit kitalálni, de csak hebegtem-habogtam.

– Te mi csak? – emelte fel a hangját hirtelen, amitől megijedtem, ezért hátráltam picit. Ő nem szokott ilyen lenni. – Mit csinálsz? Mire készülsz?

– Nem tudom...

Láttam rajta, hogy magában vívódik, próbálja összeszedni, egyben lenyugtatni magát, hogy normálisan tudjon hozzám szólni.

– Miért? Mi a baj? Miért nem mondtad el, hogyha ekkora a baj?

– Mert azt hittem, már lassan mindenki terhére vagyok, hogy folyton a nyakatokon lógok, és elegetek van már belőlem. Nem akartam kellemetlenséget okozni, és magam próbáltam megoldani a saját bajomat!

– Istenem, Jonghyun… – gördült le arcán egy könnycsepp, majd védelmezően magához húzott. Éreztem a törődését, hát hogyan ne éreztem volna. És ekkor láttam be, hogy hülye voltam, hogy nem kértem segítséget. Már tudtam...