Az álom

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

Az álom

(Írta: Luluchan)

A dallamok mintha szárnyaltak volna fejem felett. A bánat és kínlódás keserű érzése miatt kényszerűséget éreztem, hogy táncban vezessem le minden gondom. A táncterem hatalmas ablakain besütött a telihold erős és tökéletes fénye, ami a testemen mintha bujkálni kezdett volna. Játszadozott velem. A keserűség miatt, amit addig éreztem, a teljes kétségbeesés járt át, mintha csak egy hegyről lefelé kezdtem volna zuhanni. Viszont a dallam magához ölelt, és nem hagyta, hogy leessek. Visszatáncoltam a szakadékhoz vezető úttól, sokkal inkább a hegy tetejére. Mintha éreztem volna, hogy odalent egy más világ van; mert van. Nem tudom megfogalmazni, hogy honnan tudom, de érzem. Mégis… most azt hiszem, nem szabad odáig elmennem. Ez még most nem az én időm. Még csak most teljesedtem be.

A teljes hold gyönyörű fényével játszadozott, ahogy beirányította sugarait az ablakokon. Kissé eltörpült mellette a megannyi csillag fénye, de mintha csak azokat is egyesével éreztem volna, ahogy kellemes suhogással, fejem felé közeledve, lassan mind hajamba ülnének. Éjszaka derekán jártunk. Milliónyi fénylő pont üldögélt a kékes, már-már talán lilás éjszakai égbolton.

Én pedig csak kegyetlenül táncoltam tovább. Nem akartam megállni, hisz most éreztem úgy, hogy igazán magam lettem. Önmagam lehetek végre. Táncolhatok. Lassan az énekhangomat sem voltam rest kiereszteni torkom mélyéből, ami csak még további szenvedélyt kölcsönzött bele mozgásomba. Mintha csak egy törött szárnyú hófehér galamb lennék. Törött szárny? Ugyan, dehogy. Velem minden rendben van. Mosoly húzódott immár a kíntól nem szenvedő arcomra. Behunyt szemekkel táncoltam tovább a gyönyörű, egyre inkább ragyogó fényben. Mintha csak teljesen elvakított volna minden rossz érzésem.

Hirtelen nyitom ki a szemeimet. Fehér falak. Kellemetlen, ritmusos sípoló hang. Zene sehol. Jobbra, majd balra tekintek. Mintha újra borzalmas kínok cseppennének lelkemre. Álmodtam, megint csak álmodtam. Fájdalom hasít bele szívembe, olyan gyorsasággal, ahogy a könnyek kezdenek megeredni a szemeimből.

- Hé, minden rendben? – szól hozzám egy hang.

- Hagyd. Nem lehet olyan egyszerű kiheverni egy ilyen balesetet – hallok egy újabbat, sokkal inkább halkan.

- Igazad van… - beszél az előbbi halk, suttogó hang. – Gyere. Menjünk egyet sétálni – szól immár hozzám, nem a másikhoz, ekkor pedig szemem sarkában feltűnik az a borzalmas kínzóeszköz. Egy ketrec. Egy börtön. Aminek életem végéig foglya leszek. A kerekes szék.