Múlt, jelen és hiányzol

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

Múlt, jelen és hiányzol

(Írta: Park Minrin)

Tekinteted révetegen merül alá a felhők fehérjében.

A steril szoba vegyszerek szúrós szagától volt terhes, de sosem panaszkodtál, csak néha magyaráztad ezzel könnyeidet. Pedig akkor már tudtad: a búcsú elkerülhetetlen.

Ijesztő lassúsággal emelkedett mellkasod, és acélkék szemeidben gyémántként villantak fel az első könnycseppek. Talán ekkor jobban fájt, mint mikor először hallottad az ítéletet.

Az éjszaka fényes ezüstlámpása ragyogva szórja fehér fényét, mely megül az ablakomon, és te belesel.

Tétova mosolyra húztad ajkaid, de pillantásod mélyén továbbra is ott ült a fájdalom. Szerettem volna valamit mondani, de hangtalan levegővételnél többre nem futotta.

Keserves-lassan vánszorogtak a percek, a szoba továbbra is némaságba burkolózott, melyet egyikünk sem tört meg. Pedig annyi kérdésem lett volna hozzád, tele voltam kétségekkel, visszafojtott vádakkal és haraggal.

Fénylő csillagok ragyognak a magasban, ám én csak az arcodat látom. Mosoly játszik ajkaidon, de pillantásod még mindig szomorú. Talán valóban így érzel.

Aztán elmentél. Anélkül, hogy választ adtál volna a soha fel nem tett kérdésekre, melyek jelenlétét mindketten éreztünk ott, a kórház vegyszerektől szagló kórtermében a csendben feszülni. Nem adtál időt, hogy bocsánatot kérjek, pedig mindig ott motoszkáltak bennem a szavak, csak ki kellett volna mondanom őket. És nem kértél bocsánatot, pedig mindketten tudtuk, hogy ez a te hibád.

Azt akartam, hogy észrevedd, minden tönkrement, de helyrehozható. Akkor még az volt, ám te feladtad.

Megbántad. Évek óta figyelsz, láttad, hogyan alakult át a harag fájdalommá, a kétely bűntudattá, a ki nem mondott kérdések ólomsúlyú gondolatokká.

Visszajönnél. Ha tehetnéd, visszacsinálnád az egészet, de már nem lehet. Ezüstszín szalagok kötnek ezüstszín felhőkhöz, és a hold felügyeli tetteidet.

Olykor csak elvágnám vékony béklyóidat, és megragadnám a kezedet, hogy örökké velem maradhass. Olyan egyszerűnek tűnik, biztosan sikerülne. Máskor azt kívánom, bár ne érezném vigyázó tekintetedet magamon minden lépésemnél. Hiszen itthagytál, nincs szükségünk egymásra, nem igaz?

Néha pedig csak hiányzol.