Az utolsó órában érkeztél

Vörösbegy, alighogy virrad 
avagy novelláscsokor egy idézet köré 

Az utolsó órában érkeztél

(Írta: Min Bekka)

- Vége. - És ezzel az egyetlen szóval zúzta porrá életem legszebb pillanatait az a férfi, kinek az életemet köszönhettem. Mert ha ő nincs, ha ő nem állt volna mellém, amikor más senki sem, akkor rég feladtam volna mindent az utolsó lélegzetvételig. De mégis, ő sem volt különb. Jun, te is olyan voltál, mint azok. Azok, akiktől óvni akartál, azok, akikre hűvös, átkot szóró szemekkel tekintettél. Olyanná váltál, mint ők, pedig emlékszem, azt ígérted, te sosem leszel olyan. Ennyit ért az ígéret, ennyit ért minden szó, minden mosoly, minden érintés, minden pillanat. Minden. Egy szóval porig romboltál, és elégedett mosollyal integetve léptél ki az életemből. Aljas! De akkor sem tudtam azt mondani, hogy gyűlöllek, hogy utállak, hogy a poklok poklára kívánlak. Mert te egyszer régen megmentettél, megmentettél magamtól, és hálás voltam. Viszont azt sosem fogom megköszönni, hogy csettintésre ugyanúgy a magány kínjai elé vetettél. Nem fogom megköszönni, de az emlékek keserű csöndje még kínzott, mert megtudtam, már a holtak táncát járod. A bosszú képe elmorzsolódott, szívem lángba borult, és sötét évek elé nézve, acéllakattal zártam el szívemet.

És most?

Nézek, s nem látok, szóra nyitom a szám, nem jön a szó. Mi történt velem? Minden, ami eddig színes és vidám volt, most komor ködbe borult, ellepte a sötétség fojtogató fátyla. Mi történt velem? Nem tudom. Nem emlékszem. Minden kép, minden mementó elszállt a könnyekkel, és nem maradt hátra más, csupán kopár, szikes üresség egy betöltetlen éjszakában. Némaság és kegyelem, ezt kértem én félelmemben, de csak egy szúrt sebet kaptam, és a széthullott életem szilánkjaira löktek engem. Életem ejtett mély sebeket finom bársony testemen.

Kint ültem az ablakpárkányon. Hideg éjjelen, a szoba is kihűlt, fejemet a jégvirágos ablaknak döntöttem. Dideregve fontam lábaim köré két hosszú karomat. Szemeimmel a sötét éjféli eget pásztáztam; nem volt benne semmi szépség, csupán megnyugvás, hogy valaki vigyáz rám, valami ott felettem, amit senki sem ismer, rémisztő ismeretlen, mégis védelmező öleléssel borul a földre. Talán ha csak ő lett volna. De nem ő volt az. Ő már a poklokat járta. És rám semmit sem hagyott, csupán egyet: hogy temessem el minden emlékét. Két lábon járó gonosz, szívemet mégis rabul ejtve rántott magával a sötétségbe, s míg én menekülni próbáltam, ő csontig hatoló sikollyal nevetett mögöttem, engem szorongatva, húzva a mélybe. Végül ő hullott alá, de lelkemet cafatokra tépve vitte magával, és csak egy testet hagyott nekem emlékek, lélek, élet nélkül. Álmatlan éjszakáimon még fejemben visszhangzott, ahogy fülembe suttogja:

„- Wonwoo, Wonwoo…”

Hiányzott? Ő nem, csak az, aki voltam. Nem ismertem magamra, nem értettem, ki vagyok. Reggelente ha a tükörbe néztem, nem ismertem, ki néz vissza rám. Opálos szemek kihalt lélekkel, néma ajkak, sápadt bőr gyönge formába öntve. Bandukoltam, akár egy élőhalott a lakásban. A némaság sikolyával szállt belőlem a segélykiáltás, de süket fülekre talált. Minden egyes nappal, minden egyes perccel közelebb éreztem magam a pusztuláshoz. Egy idő után már sírni sem tudtam. Csak üres fejjel, némán kerestem a kiutat. Hiába…

- Csak fáradt vagyok – mondogattam magamnak, de valahányszor tükörbe néztem, az arcom egyre sápadtabb lett, szemeim egyre homályosabbak. Nem csupán kialvatlanság volt. Mert aludtam én eleget. Az volt az egyetlen menedékem. Amikor aludtam, nem voltam szomorú, nem voltam dühös, nem voltam magányos. Semmi voltam. És olyan álomvilágba utazhattam, ahol visszatekintett rám az, aki egykor én voltam.

- Jól vagyok. Jól vagyok. Jól vagyok. Jól va… – valaki mentsen meg – vagyok –, könyörgöm.

Minden éjjel az ablakból bámultam az ölelő égboltot. Gondolataim szárnyaltak, s még mennyire szárnyaltak volna, ha a magány és az emlékek béklyói nem láncolták volna le őket. Egy-egy percre elbambultam a nyugvó tájon, és mindig ugyanaz jutott eszembe. Életben maradni, anélkül, hogy élnék.

Hát nem vicces? Nap mint nap semmi sem változik, de mégis, mikor visszatekintek, minden más. Szálltak a napok, én pedig könyörögtem a megváltásért. Egy kopott homokóra kísért napjaimon, számolta a perceket, hátralévő időmet. Minden egyes nap egyre gyorsabban, gyorsabban peregtek a szemek, de még mielőtt az utolsó néhány csepp eltűnt volna, az idő megállt egy percre.

Megjelentél. Ott álltál az ajtómban Te, és segítségemre siettél. Idegen voltál, egy ismerős idegen, aki tudatlanul lopakodott be életembe, ártatlan csillogó szemekkel csüngtél rajtam, nem tudva, miféle holt lelket is ölelsz karjaid közt.

- Egyébként a nevem Kim Mingyu – nyújtottad felém mosolyogva a kezed, amit bizonytalanul fogadtam el, de amikor kéz a kézhez ért, a sors már megállíthatatlan volt. A homokóra pergett, de te nem tágítottál a jajongó, haláltusáját vívó lidérc mellől.

Pedig te nem ismertél. Tudom, mert egyszer megkérdezted:

- Ki voltál mielőtt összetörték volna a szívedet?

Mingyu, te csak egy lelket kísértél, kivérzett holtat. Az utolsó órámban találtál rám, karoltál fel, mosolyogtál rám, de már késő volt. Utolsó óra, utolsó perc, semmi könny, semmi képzelet. Nem ismertél. De te álltál ott, egyedül csak te, velem szemben kétségbeesett szemekkel, ott a szirten, élet és halál között. Féltél, féltettél, de egy szót sem szóltál. Az utolsó percben érkeztél, mégis te tudtad, mire van szükségem, mikor kell kiáltani, mikor kell megszorítani a kezem, mikor kell megölelni, mikor kell sírni. Némaságodat a szél vitte hírül messze, s ahol hallották, már tudták: a süvítő sikoly halálhírt hoz. Csak azt nem tudták, hogy az utolsó pillanatban te felém nyújtottad tágra nyílt szívedet.