Az éjszakai magány foglya

Vörösbegy, alighogy virrad 

avagy novelláscsokor egy idézet köré

 

Az éjszakai magány foglya

(Írta: $opLie)

Az éjjeli kihalt utca csendjét bakancsom élesen kopogó hangja törte meg, miközben sietősen szedtem lábaimat a csípős, novemberi hidegben. Valójában magam sem értettem, mi vitt rá arra, hogy ilyen időben kitegyem lábamat a házból, de egy – még saját magam számára is – rejtett indíttatásnak köszönhetően végül a belvárosi lakásomtól távol, a kertváros nyugodt szívében kötöttem ki.

Egy pillanat erejéig lassítottam lépteimen, s megállva a járda közepén körbekémleltem a környezetet. A családias, különféle színekben pompázó, otthonos, meghitt házak ablakaiból csak néhány elszórt helyen vetült ki fény a járdára, az emberek nagy része azonban már rég nyugovóra tért. Egy-egy ajtó mögül a televízióból jövő éjjeli műsorok hangja is kiszűrődött, ám még ezekkel az artikulálatlan hangfoszlányokkal együtt is kellemesen idillinek hatott a környék. Talán emiatt is tört rám az a bizonyos fojtogató, negatív bizsergés a mellkasom tájékán, ami percek múltán sem hagyott nyugtot nekem.

Mit keresek én itt? – szüntelenül ezt az egy kérdést ismételgettem magamban, s bár elmém mélyén pontosan tudtam rá a választ, mégsem vettem róla tudomást, helyette inkább egy ésszerűbb magyarázatot próbáltam meg keresni az egyébként rendkívül ésszerűtlen szituációra.

Ez nem én vagyok, én nem ilyen vagyok. – Nem értettem, mit keresek egy ilyen helyen. Az elmúlt években alig lehetett kimozdítani otthonról, a munkahelyemre is csak havonta egyszer volt szükséges bejárnom, minden mást végezhettem a lakásomról is. Ha tehettem, még a vásárlást is online intéztem el, hogy csak a lépcsőház aljáig kelljen lesétálnom az ételért, ruháért – mikor mire volt épp szükségem. A barátaim - az a néhány darab, aki mellettem maradt - csak akkor tudtak találkozni velem, ha feljöttek a lakásomra, így a kávéházi délutánok, az esti vacsorák és a különféle szórakozóhelyeken töltött éjjelek elmaradoztak, míg végül már csak a múlt halványodó emlékeivé váltak.

Bézs színű szövetkabátommal befedett hátamat az egyik kert vaskapujának döntöttem, úgy pillantottam fel az égre, s egy halvány mosoly szökött fel ajkaimra. Nem egy olyasfajta, ami akkor mutatkozik meg az ember arcán, mikor boldog, vidám, szerelmes, inkább egy olyan keserédes mosoly, ami csak azért kúszott fel ajkaimra, hogy a szemeimből potyogó könnyeket elfedje.

Haza kellene mennem, későre jár már. – Valóban későre járt már az idő, talán éjfél is elmúlt, mégsem bírtam lábaimat mozgásra sarkallni. Olyan elveszve éreztem magam a halványan pislákoló csillagok alatt, mégis, a belsőm mélyén az is eszembe ötlött: Nem most értem mégiscsak haza? – Hiszen egykoron nekem is itt volt az otthonom. Én is egy nagyváros külső kerületében éltem egy barátságos, otthonos házban, s bár nem volt túl nagy, sem pedig modern, az enyém volt, a miénk volt. 

Miért fáj még mindig ennyire? – Az íriszeim továbbra is ontották magukból a szürkés, haldokló könnyeket, én azonban a mellkasomban szétterjedő, szúró fájdalomtól voltam a leginkább kétségbeesve. Hosszú, csontos, vékonyka ujjaimat rémülten tapasztottam kabátomhoz, görcsösen markolva a foszladozó anyagot, de nem enyhült e kegyetlen érzés, csak még fojtogatóbbá vált.

Nagy nehezen erőt vettem magamon, s ellöktem vékonyka testemet a hideg kaputól, hogy aztán lassú, kimért léptekkel az utca sarka felé vegyem az irányt. Elnyűtt, kopottas piros színű tornacipőmnek kikötődött a fűzője, de nem foglalkoztam vele sokat, csak gyorsan betűrtem a zoknimba, hogy aztán folytathassam céltalan bolyongásomat.

Legalább egy nyamvadt macska megjelenhetne már itt! – Hazudnék, ha azt mondanám, féltem, viszont akkor is, ha azt mondanám, kellemesnek hatott a kopár csend s egyedüllét. Talán hosszú hónapok, nem, inkább évek óta először vágytam volna valaki társaságára, lehetett volna az illető egy ember, vagy éppen csak egy útszéli kóbor macska, voltaképpen teljesen lényegtelen lett volna. Csak szerettem volna magam mellé valakit, aki mellett nem érzem ezt a savanykás ízt a számban, aki mellett a keserédes mosolyom édessé válik, aki mellett a könnyeim sem ettől a fullasztó reménytelenségtől potyognak, sokkalta inkább az örömtől, a nevetéstől, a felhőtlen kacarászástól.

Egy durva, erőteljes mozdulattal töröltem le arcomról az aprócska könnycseppeket, mintha akkor elmúlnának a sebek, amiket okoztak bennem, s immáron egy sokkal semmitmondóbb tekintettel meredtem előre az utcalámpák fénye által megvilágított, végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő betonjárdára.

Hogy gondolhattad azt, majd nélküled is menni fog az élet? – Semmi sem megy már nélküle. Én sem megyek már nélküle sehova sem. Megrekedtem, sodródom az árral, vagy inkább be sem állok az árba, nehogy bármerre is kimozdítson. Olyan monotonná váltak a mindennapok, a levegővételek, az étkezések, a sóhajok, minden. Semmi sem érdekel, semmi sem tetszik már, semmi sem köt le, semmit sem érzek már magaménak. Minden, ami egykoron örömet szerzett, minden, ami egykoron Őt jelentette számomra, mára már csak egy kellemetlen múltbéli emlék, amire nem emlékszem vissza szívesen.

Talán túl rosszul viselem a fájdalmat, talán csak túlreagálom a helyzetet. Az idő megy tovább, nem áll meg, én mégis mintha megálltam volna, s hiába telnek el mellettem a napok, a hónapok, az évek, s lassacskán majd az évtizedek is; mintha csak kiléptem volna az idő misztikus kerekéből, és csak mellőle szemlélném tovább az élet folyását.

Örök kárhozatra és szenvedéssel teli életre lettem ítélve, amiért nem akarok már tovább létezni? – Talán akkora bűn ez a Mindenható szemében, hogy ezzel az örök magánnyal, örök sivársággal átkozta meg az életemet. Vissza kéne állnom a mindennapokba, emberek közé kéne mennem, keresnem kéne tovább a boldogságot. - Tudom, ezt kellene keresnem, mégis állok egy ismeretlen utca járdáján, üveges szempárral meredve előre, és nem érzek mást a lelkemet lassan atomjaira hullasztó fájdalmon kívül.

- Ez is csak a te hibád, Jonghyun! – Rekedtes, kissé érces hangom kellemetlenül törte meg a természet csendjét, én mégsem tudtam becsukni ajkaimat, s továbbra is gondolataimba burkolódzni. Beszélni akartam, kimondani mindazt, amit gondolok.

Mindig is gátlásos ember voltam, nem úgy, mint Ő. Teljes ellentettjei voltunk egymásnak. Míg ő a mindig vidám, mindig ragyogó és állandóan fecsegő Jonghyun volt, én a mogorva, fekete megszállott, csöndes, de rendkívül forrófejű Kibum. A legtöbb veszekedésünkre is ez a hatalmas kettőnk közti szakadék adta az okot. Idegesített, hogy folyton-folyvást csak beszélt, teljesen érdektelen dolgokról, őt pedig zavarták a tőmondatos válaszaim.

Miért nem hagytad, hogy lássam, mennyire fáj neked? – Sosem vettem észre, senki sem vette észre. Szépen, csendben halt meg mellettem, a teste és lelke lassan szűnt meg létezni karjaim közt, a közös ágyunkban, a kertben dohányozva, vagy épp a konyhában, mikor képes volt hajnalok hajnalán felkelni, csak azért, hogy ebédet készíthessen nekem a munkába.

Bár tudtam volna, milyen gondolatok rejlenek gödröcskékkel tarkított mosolyod mögött. – Vajon ha tudtam volna, változtatott-e volna bármin is? Nem akarta, hogy tudjam, min megy keresztül, nem akarta, hogy tudjam, mennyire fáj neki. Nem akarta, hogy tudjam, nem szeret már tükörbe nézni, nem szeret már emberek közé menni. Nem akarta, hogy tudjam, már rég nem a boldogságtól csillogtak ónix íriszei, hanem a fájdalmas könnyektől, melyek belülről szedték őt szét atomjaira.

Azt kívánom, bár most is itt lennél, és csak mondanád és mondanád, épp, ami az eszedbe jut! Esküszöm, nem szólnék rád, csak élvezettel hallgatnám a hangod! – Az ember mindig későn döbben rá az igazán fontos értékekre, nem igaz? Evickélve a reményvesztett, örök haldokolásra ítéltetett életben már sokkal másképp látja az illető a múltat. Sokkal inkább megbecsülné azt, amit régen nem, sokkal nagyobb becsben tartaná, mit régen nagy valószínűséggel eldobott volna. A rideg való azonban az, hogy a „minden rendben lesz, minden olyan lesz, mint rég” típusú klisés biztatások kegyes hazugságok, melyeket az ember élete folyamán számtalanszor elhallgat, s számtalanszor be is dől nekik.

- Miért mondtad azt, hogy minden rendben lesz? Miért hazudtál nekem? – Keserűen leheltem a szavakat a hideg levegőbe, mégis a némaságba burkolózott utcán úgy hatott a hangom, mintha csak üvöltöznék. Pedig én nem kiabáltam. Sokkal inkább az elmém az, ami kiabált velem.

Önző vagyok, amiért azt kívánom, bár még mindig itt lennél velem? Önzőség, hogy fontosabb számomra a magányom megszűnése, mint a te jólléted? – Mindig is önző voltam. Sosem gondoltam másokra, mindig is előtérbe helyeztem magam, nem igazán figyeltem a körülöttem élőkre. Sosem számított számomra, hogy egy családtagomról, barátomról vagy a szerelmemről van épp szó, csakis az számított, mi nekem a legjobb, mitől tudnám magam a leginkább jól érezni.

A saját vak önzőségem vezetett a magányomhoz, az egyedüllétemhez, a nélkülözéshez. Talán még mindig az a mogorva, de boldog Kibum lehetnék, mint három éve, ha jobban odafigyelek az érzéseire, a gondolataira, az aprócska, mégis hatalmas jelentőségű hegekre vékonyka csuklóján.

„Csak egy karcolás az egész. Ó, hogy ez? Megvágtam magam főzés közben. Nem, minden rendben. Csak megint megkarmolt Taemin macskája.” – Talán nem is az volt a legnagyobb probléma, hogy nem vettem észre az árulkodó jeleket, hanem az, hogy nem akartam észrevenni őket. Nem akartam tudomásul venni a boldognak tűnő mosoly mögött rejlő fájdalmat, az ajkain érzett kesernyés ízt csókjainkkor.

- Szándékosan tetted ezt, nem igaz? Megsértettelek, és így akartál megbüntetni. A francba is! Tudod jól, hogy nem ez lett volna az egyetlen megoldás, te mégis ehhez folyamodtál! Mégis miért, ha nem azért, mert tudtad, hogy ezzel döfheted majd belém a legfájdalmasabb tőrt? – Idegesen sziszegtem, minden egyes szót dühödten nyomva meg, miközben kihűlt és elfehéredett ujjaimat görcsösen vezettem éjfekete tincseim közé, mintha csak szálanként akarnám kitépni őket.

Nem is gondoltam komolyan a szavaimat, egyszerűen csak elhatalmasodott felettem az a fullasztó keserűség, mely már mellkasomat is égető fájdalomra késztette. A valóság az volt, hogy nem hibáztattam én senki mást sem - magamon kívül -, mégis csak jól esett néhány pillanat erejéig levennem magamról a bűnös terheket, és áthelyeznem valaki más vállaira, egy olyasvalakiére, aki már nem élt, aki csak az áldozat volt ebben a tragikus történetben.

Ki akartam mondani, amit gondolok, üvölteni akartam torkom szakadtából, azt akartam, hogy a hangom messze szálljon, hogy Ő is meghallhassa a Mennyországban. Mert tudtam, hogy oda került. Nem is kerülhetett volna egy angyal máshova.

- Sajnálom, de nem lesz minden rendben. Nem leszek már olyan, mint régen. Kérlek, bocsásd ezt meg nekem! - Az elapadtnak hitt könnycsatornáim ismét működésre bírták magukat, s hatalmas krokodilcseppek kezdtek el folydogálni feldagadt íriszeimből, egyenesen a hideg aszfalt felé véve rövidke útjukat.

- Szeretlek! Nagyon szeretlek! - Üvöltöttem, immáron nemcsak suttogva, hanem ténylegesen is. Kissé tagolatlanul, kissé esetlenül, de kiabáltam, nem foglalkozva a házakban pihenő emberekkel, nem foglalkozva senkivel és semmivel sem.

Csak veled.

Futásnak eredtem, s gyorsan szelve az utcákat egyre távolabb haladtam a kertváros szívétől. Nem voltam önfeledt, boldog pedig semmiképpen sem, de mintha egy hatalmas követ görgettek volna arrébb a szívemről ezzel a reménytelen szerelmi vallomással. Nem élt bennem a remény, hogy esetleg hallotta, talán válaszolt is rá a maga módján, de mivel mindig is önző voltam, az egyetlen dolog, amiért a keserédes mosoly visszaszökött ajkaimra, az az volt, hogy már kevésbé éreztem magam bűnben áztatottnak.

Magányos voltam, bánatos, a szívem is darabokban hevert - ahogyan az aprócska lakásom miden tükre is -, de legalább a szívemen immáron egy teherrel kevesebb pihent. Talán ez az aprócska, de annál sokat jelentőbb szócska kellett hozzá, vagy ez az egész késő éjjeli séta az utcákat róva, a lényeg azonban az volt, hogy hosszú idő után először valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá rajtam, ami akaratlanul is halvány ajakgörbületre késztetett.

Önző voltam, magányos és örök szenvedésre ítélt, de legalább megkönnyebbült, amiért a lelkemet nyomó hatalmas súlyok egyikétől sikeresen megszabadultam.

- Én is szeretlek, Kibum.