Hajótörött némaság

Vörösbegy, alighogy virrad

avagy novelláscsokor egy idézet köré

Hajótörött némaság

(Írta: Pakkson)

Megint itt vagyok. Csak én, egyedül, magányosan, elhagyatottan. Csak a csend van velem. Még légy sem zümmög. Talán megállt az élet.

Sajog a lelkem. Sajog, mert hiába tudom lehunyni a szemeim, ha valamit nem akarok látni, ha nem tudom behunyni a szívem, amikor nem akarok érezni.

Tudom, hogy hamarosan haza fogsz érni. Tudom, hogy itt leszel; hogy mosolyogni fogsz; talán nevetni is. Ide fogsz jönni, hogy átölelj; hogy megcsókolj, én pedig mindent viszonozni fogok, közben boldogságot erőltetek a tekintetembe, görbületet az ajkaimra.

Folyton félek, hogy meghallod, ahogy nem dörömböl a szívem, amikor itt vagy. Rettegek, hogy észreveszed, ahogy a falat fixírozom, ahelyett, hogy benned vesznék el.

Tudom, hogy szeretsz. És én is ugyanígy érzek. Nem! Nekem is így kéne éreznem – mégsem tudok. Nem utállak. Nem szeretlek. Nem vagy közömbös. Nem hozol lázba.

Talán csak a megszokás tart itt, talán a ragaszkodásom, de lehet, hogy csak az, hogy félek elengedni téged…

Kint tombol a nyár. Július közepe van, így a hőség elviselhetetlen, mégsem érzek mást, csak a novemberi csendet a lelkemben, felhőket a szívemben.

Zajra van szükségem. Arra, hogy üvöltsön valaki; hogy kopogjanak, sőt, rám rúgják az ajtót. Nemcsak a csöpögő eső kell, hanem mellé a villámok is! Kell a mennydörgés, a süvítő szél. Kell, hogy rám kiálts; hogy gatyába rázz.

Vagy nekem, de nem pótlod a lelkemben kavargó sűrű hiányt. Gyakran van, hogy átölelsz, de ez nem űzi el a magányt.

Kellesz nekem, de valahogy sosem kaphatlak meg igazán.

Talán nem is benned, hanem a lelkemben van a gát. Vagyis inkább annak a helyén.

Ez már nem zátony, hanem egy komplett hajótörés, én mégsem menekülök; nem szállok csónakba. Egyedül állok a süllyedő taton, bízva abban, hogy lassan ellep a víz.

Élni akarok, mégis várom a fulladásos halált.

Te pedig belépsz az ajtón. A szemed csillog, a szád nevet, én pedig ismét nem vagyok képes elveszni benned.