Az idő múlásával

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

Az idő múlásával

(Írta: Hwasa)

Lassan háromnegyed egyet ütött este az óra, és én feküdtem. Feküdtem a fekete-fehér kockás huzatos ágyban, miközben néztem a legújabbnak nem mondható, de teljesen jól működő tévénket. Csak fetrengtem és vártam. Vártam, hogy valamilyen csoda folytán párom minél előbb hazajöjjön a korházban fekvő barátjától, akivel mostanában alig találkozott.

Imádkoztam, hogy semmi baj ne legyen, de nem számítottam sok jóra. Egy hónapja onnan hívták, hogy Taehyung nagyanyja, akit imádott, elhalálozott. Az a hívás egy világot tört össze szerencsétlenben. Emlékszem, épp mesélte nekem, hogy milyen jól megy most a bandának, és nagyon boldog, de ekkor meghallotta, hogy szól a telefonja. Elnézést kérve felállt a kanapéról, és bár kicsit furcsállta, hogy egy ismeretlen szám hívja, de nagy naivan felvette. A csillogás, ami addig ott volt a szemében, szép lassan, fokozatosan kihunyt, de egy kis töredéke ott maradt.

Ebben az időszakban nagyon felnéztem rá. Nem is. Inkább csodáltam, hogy annak ellenére, hogy miken ment keresztül, őszintén tudott mosolyogni. Aztán ma a maradék csillogás is kialudt a szemében. Ahogy az az aprócska kis foszlány eltűnt a helyéről, úgy ejtette el a telefonját, és elsírta magát. Életében először előttem. Abban a pillanatban hirtelen nem tudtam, mit csináljak, de ösztönösen felugrottam a kissé kopott, bőrhuzatos kanapénkról, és odarohantam hozzá, majd egy ölelésbe húztam.

- Mi történt, drágám?

- Chanhyun öngyilkos akart lenni, és nem biztos, hogy túl fogja élni... - szipogta bele a nyakamba, és minden egyes szónál szorosabban magához húzott. Azt hiszem, én ekkor sírtam el magam, mert bár a nagyiját nem ismertem annyira, Chanhyunnal heti rendszerességgel találkoztam. Magamat okoltam, hogy nem vettem észre előbb, mint hogy a baj bekövetkezett volna.

Gondolatmenetemet egy ajtócsukódás zavarta meg, ami azt jelentette, hogy Taehyung megérkezett. Ahogy csak tudtam, kiszaladtam a hálószobánkból, és rohantam hozzá. Amint megláttam, nem ismertem fel. Mintha csak egy élettelen bábut láttam volna.

- Túlélte? – kérdeztem, de legbelül már tudtam a választ.

- Meghalt – mondta, és hangja csak úgy csengett az ürességtől, ami jobban fájt, mint mikor sírni láttam. Ismét egy ölelésbe húztam, de most nem kaptam viszonzást. Csak finoman eltolt magától, és elvonult. Akkor már tudtam, hogy a közeljövőben nem fogom látni azt a férfit, akibe beleszerettem. De az idő múlásával vissza fogom kapni, és én várni fogok. Még ha több évbe is fog telni, én kitartok mellette.