A Napkirály

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

A Napkirály

(Írta: Pocketcoffee)

Seulgi testét lángok mardossák.

Heves és hideg a padló, fekete, ónix-izzó márvány, szürkeszín erek és fehér forrás, és Seulgi árnyékként reszket a kőtenger tajtékjai között. A plafon veszett habokban hullámzik fölötte, kénízű narancs fellegek duzzadnak a semmi szeléből, amint a levegőt ezüstös gyöngyökké hasítják a mennyezet zümmögő ventilátorának hatalmas viasztollai; kéjesen kavargó pokol körülötte minden, ahogy bordáit a földhöz simítja a légtömeg, s az őrület bőrét fel-felszakítva kúszik mind egyre följebb karjain, mind egyre közelebb szívéhez, akárha valamiféle gyógyíthatatlan, lázas méreg hasítana mellei közé minduntalan újra és újra, míg csak egész lelkét teljesen meg nem bénítja.

Seulgi haldoklik. Seulgi szenved és sír és sikolt, és torkát majd’ szerteszakítja a vénáin keresztül lüktető vér. Dermedt ujjainak hegyén jégszínű kékben s bámulatos sárgában játszik a spirituszláng, lassan fullasztva olvadó mirázsba gyönyörű testének legelső falatját, de mellkasában már sűrű vörös a köd, mely finom ruháján lyukat harapva égető csókkal marja mégis mélyebbre magát.

Héliosz hajnalának útját fekélyes betegségként égeti porig a krómpiros halál.

Seulgi vére, akárha édes alkoholként serkenne ki pórusai közt testének villogó parazsa fölé, sugárzó fénnyel lobbantja füstbe fulladó bőrének csillagképként ragaszkodó szeplőit s gyújtja őket fülledt ragyogásba rögvest, amint a szederszínű cseppek fehér fénnyé hevülve fújják vörös óriássá a szeretett csillagot.

Sooyoung arca hófehér porcelán a pusztulás narancsos hevében.

Finom talpán óvatos, puha léptekkel közelíti meg Seulgit – a hamvak avarja közül izzó feketén lüktet fel egy rémtorz tetem, vérszagú pelyhekké széthulló csontváz; hamarosan nem marad már más a csillag halálából, mint jéghűs szenvedés és kínzó, hosszan szétmaró förtelem egy szerterúgott sír gerinceként domboruló, szénszín kráter partjain, s szívében egyetlenegy, magányosan káprázó gyémánt.

Szeléné sarlóként hajló diadémja vakító gyönyörrel csillan fel a gyilkos lángok mézédes varázsában.

Sooyoung kegyetlen és irgalmatlan. Karcsú combjain rubinvörös szikrákban fut fel a csillag végső sóhajának füstje, úgy mossa igéző pirosra sápadt ruhájának piszkosszürke, tompa vidámságban csillogó flittereit. A Hold megannyi szépségpettyét, szomjazó medrét, semmibe tiport hegyét, minden kicsinyke rezgését és minden ködbe merülő sebhelyét vörös mázba vonja most az óriás szikrázó fényévekké széthulló koronája, és Sooyoung fagyos mosollyal billen át Seulgi testének füstízű porai fölött. Csinos karjai kevélyen ragadják meg a Nap utolsó ajándékát, s jeges ujjai a fekete gyémántot hiányzó szívének űrébe zárják. Sooyoung sűrű pillái nehezen rebbennek a tetem édeskés szagának párájában.

A Hold sápadt fénye hűvösen simítja magához a Tejútrendszer magánytól reszkető csillagait. Sooyoung diadémja ezüst zsarátnok az arany lángocskák árvái között, s beteg testben, fáradtan, mégis oly szépségesen, oly szeplőtlen, oly tündöklően tekint le mindenre, mely most már csakis az övé, mely mostantól már csakis az ő királyságának kristályként csillogó, hibátlan gyümölcse – a Napkirály udvara hantolt föld már csupán, s Sooyoung mellében hűvös dalt zakatol fel a gyémánt.

A/N:

·                     Héliosz: a Nap istene (görög mitológia)

·                     Szeléné: az ősi Hold istenség megszemélyesítője, attribútuma egyebek közt holdsarló-fejdísz. A csillag halála itt nagyrészt követi a tudományos, valós folyamatot, de nem felel meg annak tökéletesen.