A burkok

A kép Vörös Eszter Anna alkotása

A burkok

(Írta: Gera Orsi)

Az emberek mindig más mellett érezik jól magukat. Boldogságnak, felszabadultságnak, néha nap szerelemnek titulálják azt, amikor egy velük azonos személyiség felkarolja őket, vagy egyszerű vezérkezet nyújt nekik. A kötődés, amely ilyenkor kialakul, fojtogatóan édes burkot sző bábmester ujjaival a két lélek köré. Vastag, ködös az anyaga, átlátni már-már lehetetlen rajta, bár senki sem akar. A társadalom fekete lyukként nyeli magába a különbözőt, hogy utána valahol ott dobhassa le, ahol szétmarcangolja az egyszerű lény, nem látván mindazt a többletet, amit egy egyediség képvisel. Kevés ember mutat és ad támogatást a világ elveszett lelkeinek, mivel mindenki ugyanolyan céltalan bolyongó a Föld poros, rágótól ragadó betonján. Viszont ha a burok rászáll erre a kettőre, az utak rögösségei kisimulnak, vagy könnyebbé válik a felkelés a bukkanók során. A sötét éjszakák és a világosnak álcázott nappalok sem szakítják meg a burkot, amely védelmet adó falként, meleget nyújtó odúként, magassághoz közel vivő létraként, akár még barátaink szűrőjeként is részlegesen fontos feladatot lát el.

A belső tere a környezet, amelyet magára kell szabnia az embereknek, akik megteremtették. Szüleinktől indulva egészen szerelmünkig egy védelmet nyújtó zártságot hozunk létre, amit bizalomnak, támogatásnak, esetleg szeretetnek kiáltunk ki. A kettő együtt teremt egy olyat, ami, amely megszövi az először édes, majd később édesen keserű anyagot, amiből az gondosan kimunkálja az óvó burkot. A létrehozottat táplálni, tisztelni és gondozni kell, mert halála után kint már az a világ vár, amely messze nem olyan, amilyet egy személy a maga egyszerű földi valójában túl tudna élni. A burkok szakítanak el minket mindattól a kegyetlen valóságtól, amellyel a közösségi média, szüleink, barátaink, ismerőseink és az embertársaink ijesztgetnek.

Vajon jogos-e ettől mindtől félni? Nem, mert nem egy burok vesz körül minket. Számos barátunkkal saját környezetünk van, ami helyettesíthet egy másikat, azonban nem pótolhatja. Egy segítő pajzs tönkremenése vörösen dobogó szívünkön kisebb-nagyobb sebet ejt, ami talán begyógyul, ám sose múlik el.

A burok körbevesz minket, ha érezzük, ha nem, mert kapcsolataink mindig erősebbek annál, amit a sekélyes mindennapi gondolkodás megengedhet magának.