December 24.

Mince Pie 

(Írta: Richter Adél Enikő)

A hétfők általában szürkék voltak, és olykor csak szürke összeállításokat volt hajlandó viselni. Szürkék, mert a hétfő bármi, csak nem motiváló. Álmokat összetörő, szürke füstbe burkolózó semmi, amely elvette az ember életkedvét, és ő mindig úgy gondolta, hogy a legkönnyebb úgy túlélni egy ilyen depresszív napot, ha idomul hozzá.

Aztán ott volt a kedd, amely általában sárga volt, emlékeztette őt azokra a virágokra, amiket Sehuntól kapott az első kedd délutáni randijukon, amely annyira hirtelen jött ötlet volt, hogy Sehunnak már csak a legrusnyább rigósárga rózsák maradtak hátra... de sosem bánta, számára még a kis csoffadt levélkék is gyönyörűek voltak... akárcsak Sehun számára ő a kinyúlt, gusztustalan mustársárga pulcsijában.

A szerdák kékek voltak, a hét közepe ugyanis olyan mélységeket rejtett, mint a tenger. A kékkel együtt megbocsájtó félmosolyokat, szeretetteljes, nyugtató pillantásokat viselt, ölelésében valahogy kék ruhái sós illatot árasztottak, és e szinesztézia mindig lenyűgözte Sehunt, ahogy tengerbe burkolózott szerelme egy érintésével odavarázsolta őt a legszebb helyre, ahova csak képzelhette magukat.

Eljött aztán a csütörtök is, mikor is fehérbe burkolózott, alattomos módon rejtve el bőrének gyönyörűségét olyan ruhadarabokkal, amely kivillanó testrészeit kontrasztba állították vakító fehérségükkel. Forró, talp alatt kellemesen súrlódó tengerparti homokra emlékeztette ez Sehunt, amelyben örök szerelmet esküdtek egymásnak egy szintén csütörtöki napon... Angyaltollak és éber álmok képei kergették egymást Sehun lelki szemei előtt, ahogy a tisztaság és a légiesség illata áradt belőle... és Sehun úgy érezte magát, mintha együtt lebeghetnének ebben a kellemes ábrándban.

A péntek mindig vörös. Ha nem is teljes egészében, legalább töredékében vörös. A vörös a lehullott tűzvirágok szirmai, az elevenen égő tűz, amelyet nem lehet kioltani, a vörös maga a Pokol csábító varázsa, amelytől nincs menekvés. Ekkor más ember volt, égető pillantások kísérték mindenhová, perzselő, birtokló érintések csöppentek ujjairól, és mindent elsöprő tűzzel égette életének értelmét szerelmével minden egyes pillanatban, amikor csak együtt voltak... Sehun mindig is szerette ezt a színt rajta.

A tűz után persze hamu marad, így a szombat a feketéé. Keserédes kávék, cigarettafüst, odaégett estebédek, amelyeken mindketten nevettek, majd furcsa, idétlen nevű csokoládét majszoltak, míg meg nem érkezett a biztonságos ételrendelésük. Sötétség, amelybe burkolózva mindketten megküzdöttek démonokkal, biztonságot nyújtó semmi, amely elrejtette a könnyeiket egy nehéz hét után, feledésbe merülő felejthetetlen éjszakák, melyeken ők is fekete, alaktalan foszlányokként terítették ki lelküknek mélységeit. Talán ez állt rajta a legjobban mindig... álarcok nélkül eltengetni egy csodálatos, jelentéktelen szombatot...

A vasárnap zöldbe borult minden héten. Újjászületés egy egyszerű szombat után, szájpadlást ingerlő, ropogós, friss, még kimondatlan gondolatok, soha véget nem érő dalok, hegyeket megrengető motiváció... és mégis végtelen meghittség. Otthon... amely az ő frissességével lesz teljes, üde, virágillatú vasárnap, amelyen vétek kimozdulni. Kipihent, nyugodt mosolyok, önfeledt nevetés, újjáéledő szerelem... és Sehun talán ezt szerette rajta a legjobban.

És ekkor belépett az ezerarcú, gyönyörű szerelme, csokoládészínű tincsei homlokába hullottak, ruhái pedig a hét összes színét összemosva, tarka kirakatként díszelegtek vékony, de gyönyörű testén. Egész lényéből áradt az a megmagyarázhatatlan energia, amely az otthont igazán otthonná tette, de teste most éppen a kint készülő sütemények illatát ontotta magából, mosolya pedig a vasárnapé volt.

- Mi vagy ma, szerelmem? – mosolygott rá a szerda szeretetével Sehun, mire Jongin csak halkan felnevetve kapta föl a karosszékben árválkodó, undorítóan giccses karácsonyi felsőt, hogy magára húzhassa, és rávetődhessen az ágyra, hogy egy apró, játékos csókban részesíthesse sütni épp nem tudó élettársát.

- Az ajándékod – nevetett föl halkan, mire Sehun végignézett rajta, és úgy érezte, Jongin az egész eddigi és ezutáni életét magán viselve, álarcok nélkül, tiszta gondolatokkal, vággyal, jövővel, szerelemmel és otthonnal valóban a legszebb karácsonyi ajándék, amely valaha homlokon csókolta őt.

- Ebben soha sem kételkedtem.