December 11.

Perfection 

(Írta: Bálint Réka)

A fények, az illat, a levegőben terjengő buzgó boldogság mindent elárasztott, izgatottá téve a külvilágot, Jungkook mégis zavartalan, békés volt, hiába csípte bőrét a hideg, mivel ismét meggondolatlanul hagyta otthon sálját. Nagyon jól tudta, hogy párja újból meg fogja dorgálni őt, amiért nem vigyáz magára, de nem volt ő olyan gyenge, mint amennyire féltették, ráadásul szerette, mikor a másik törődött vele, bármilyen formában is nyilvánult ez meg.

Lassú léptekkel haladt végig a sétálóutcán körbe-körbe pillogva, apró mosollyal ajkain figyelve a kidíszített kirakatokat, égősorral felszerelt fákat és oszlopokat. Mélyet szippantott a már olyannyira ismert aromától terhes levegőből, mely kellemesen telítette meg tüdejét, majd fehéren gomolyogva távozott ajkai közül. Imádta a karácsony illatát, az édes nevetéseket, az őszinte mosolyokat, melyeket máskor felemésztett a mókuskerék, mit minden ember monotonon forgatott újra és újra; ilyenkor mindig szabadnak érezte magát, a szívét, hiszen nyugodtan sétálhatott szerelmével kézen fogva, senki nem ítélte el őket, vagy legalábbis nem nyilvánították ki. Ez a szeretet ünnepe, és mindenkinek joga van szeretni. Bárkit, bárhogyan.

Zsebébe mélyesztett ujjai az apró dobozkát érintették, minek bársonyborítása lágyan simult ujjbegyeihez; Taehyung bőrére emlékeztette. Az is épp ilyen selymes és puha volt, s ő maga olyan értékes, mint a dobozkában rejlő kis ékszer. Talán izgulnia kellett volna, idegesnek lennie, mégsem lepték el szívét ezek az érzelmek, holott a döntés, amit meghozott, mindent mássá tesz majd. Mégis, ő teljes mértékben bízott a szerelmében.

Úgy érezte, az idő elrohan mellette, csupán saját percei járnak lassú keringőt, míg oda nem ér párjához, de kivételesen nem bánta. Volt ideje átgondolni mindent: Hogy mit mondjon, mikor, s hogy tegye azt. Tökéletesre akarta, olyanra, amit nem felednek el azután sem, hogy az évek majd bűntudat nélkül sietnek tova, mintha nem is lettek volna. Ezt is el akarta kerülni, ő ki akart élvezni minden pillanatot, emlékezetessé, boldoggá tenni azokat a másik számára. De ehhez meg kellett lépnie azt, amire most készül. És ennél jobb alkalom erre aligha adódna az életben.

Az őt körbevevő világ lassan nyugodni látszott, ahogy a város széle felé haladt lomha léptekkel. Nem volt már messze, alig pár perc séta kellett még, hogy megpillantsa a fehér kaput, mit most még csillogóbbá varázsolt a makulátlan hó. Alig dolgozott az irodában pár órát, és a reggel letakarított hóréteg kétszeresére nőtt ez idő alatt. Felsóhajtott, megrázva a fejét, hiszen sejtette, hogy most hiába nem esik, este úgyis fog, és akkor már nem lesz elég lesöpörnie a járdát, elő kell szednie a lapátot. Ahogy benyitott a kapun - óvatosan, hogy ne rontsa szét a tökéletes, hibátlan takarót a hideg fémen, mivel egyszerűen imádta ezt a látványt -, halk ugatás szűrődött ki a bejárati ajtó mögül, majd a behúzott függönyön keresztül is látni vélte, ahogy párja felpattan a kanapéról, elé igyekezve. Mellkasát elöntötte a forróság, melyet csupán fokozott az, ahogy kinyílt a merev falap, Taehyung pedig kócosan, félig felvett kabáttal rohant elé, olyan erővel ugorva nyakába, hogy Jungkook alig tudta megtartani magukat. Talán ezt szerette a legjobban. Erre hazaérni, hogy az általa a világon legjobban szeretett ember várja őt.

Persze nem maradt el a percekig tartó panaszkodás, miszerint nemhogy sálat, még kesztyűt sem vett fel, a sapkáról nem is beszélve, de Jungkook csupán mosolyogva hallgatta a másikat, aki felfújt arccal mondta a magáét, kezébe nyomva egy bögre kakaót, alaposan betakargatva egy pléddel, mikor letelepedtek a kanapéra. Észre sem vették, mikor csendesedtek el, de egy idő után csupán egymás csillogó íriszeibe meredtek. Fényt csak a karácsonyfa apró égői biztosítottak, de talán pont ettől volt oly’ meghitt. Épp ez tette a pillanatot tökéletessé Jungkook számára. Mindkettejük számára. Hiszen ez volt az a pillanat, mikor végleg egymásra bízták a szívüket.