December 17.

Csak egy hang

(Írta: Ézemi)

Megjegyzés: A történetet Enya One Toy Soldier című dala ihlette; néhány sorát magyarra fordítva fel is használtam a történetben. Ajánlom a zene hallgatását olvasás közben is.

Jonghyun csüggedten támaszkodott könyökén a fényes fehér asztallapon. Odakinn a szikrázó hólepel már túlragyogta az ég estbe forduló szürkéskékjét; egyedül volt a stúdióban, hisz’ a szentestét mindenki a családja körében akarta tölteni.

Jonghyunt is hazavárták, ám ő képtelen volt elmozdulni az asztal mellől, míg nem alkot valamit. Már hetek óta igyekezett egy karácsonyi dalt írni, s ezúttal úgy érezte, Enya ünnepi albuma talán képes lesz megszólaltatni képzelete piciny, némává dermedt harangocskáit. Azonban az órák ezen a napon is ugyanolyan eseménytelen csendben teltek egymás után.

Mélázásba hajló csalódottsága végül arra késztette, hogy újra és újra meghallgassa a One Toy Soldiert, ám minduntalan csak az apró játékkatona jelent meg előtte a zord télben, aki törött dobjával is rendületlenül, szinte robotszerű egyhangúsággal masírozik tovább.

Ő adja az ütemet a masírozó lábaknak,

Az ütemet, melyet bensője diktál.

Egyszeriben azonban ugyanaz a lágy és férfias, kristálytiszta, mégis szenvedélyes hang kúszott füleibe, mely már a legelső alkalommal valósággal elbűvölte. Mikor szobája magányában az ő énekét hallgatta, úgy érezte, mintha lelke egyszeriben kiszabadulna testéből, hogy ez az éteri hang szelíd erővel kézen fogja, és egyenesen a csillagokig repítse… és most is… A meglepettség hűvös hirtelensége is kevéssé csillapította a forróságot, mely azonnal szétáramlott ereiben, amint felismerte, hogy a hang tulajdonosa néhány méternyire áll tőle.

Sosem volt az a félszeg típus, aki rá sem mer nézni egy másik férfira, de mégis… Hogy lehetett olyan gyáva, hogy eddig meg sem kísérelte, hogy felhívja magára a figyelmét? Sőt… a tehetségét sem merte ezidáig méltatni, pedig még arra is volt egyszer alkalma, hogy együtt dolgozzon vele…

Egyszeriben elnémította a gondolatok, az érzések árama, majd pedig a talány, hogy mitől tűnhet ez az ember egyszerre ennyire szenvedélyesnek és komolynak, közelinek és távolinak; tekintete az egyik pillanatban lángoló kávészínűnek, míg a másikban a hűvös, kemény földhöz hasonlónak.

- Én csak egy felvételemért jöttem, amit benn hagytam. Bocsáss meg, ha megzavartalak, csak… olyan rég hallottam már ezt a dalt. – Jihyun magabiztos és tartózkodó udvariasságot sugárzó vonásait mintha szétzilálta volna valami. Tekintete csak egy szempillantásnyival időzött tovább a másik arcán, majd sietve meg is fordult, hogy távozzon. Ám Jonghyun figyelme tudattalanul is belekapaszkodott abba az apró, halovány szikrába, melyet tekintetében felfedezni vélt.

- Várj. Énekelnél még egy keveset, ha szépen megkérlek? A hangod… - Szavai mintha mellkasában ragadtak volna szíve rendezetlenné gyorsuló ütemétől, de már nem volt visszaút. – A hangod, úgy érzem, új színt visz a dalba, amit írni szeretnék.

- Tényleg? – Azok a különös, szabálytalanul vágott ajkak kacska mosolyra kunkorodtak az apró, ám sűrűn sötétlő borosta alatt. – Hát jó. Ha segíteni tudok, szívesen maradok. Amúgy is nagyon szeretem Enyát. – Férfiasan kemény vonásait egészen ellágyították arcának elmélyülő mosolygödröcskéi. Mintha ő maga is féltve őrzött volna néhány gondolatot, melyek azonban akaratlanul is visszatükröződtek szemei csillogásából és ajkának görbületéből.

Ő diktálja az ütemet a masírozó lábaknak,

Nagyon jól tartja az ütemet,

Énekelni akar, és reméli, hogy

Boldog karácsonyt hoz neked.

Csak egy hang kellett, hogy Jonghyun képzeletének havas pusztaságából a csillagos égig érő, feldíszített karácsonyfa emelkedjen; hogy dalában a pajkos jegesmedvebocs felkérje egy táncra a szende pingvinfiókát, s gyengéd törődéssel felsegítse, mikor az szégyenszemre hasra esett a korcsolyapályán… S hogy egy simogató tejeskávészín tekintet egybeolvadjon egy forrón sötétlő, mokkaszín pillantással.