Kevélység

Kevélység

Írta: Laudon Réka

Nem szerettem mások társaságában lenni, mindig fullasztó levegő járta át a tüdőmet, és a leghamarabb szabadulni akartam. A középiskolában lenéztek, bántottak, és mindig megtaláltak a faszságaikkal, de sosem értettem, hogy miért váltam állandó célponttá. Amikor ezeken elgondolkodtam, újabb és újabb kérdések merültek fel bennem, de válaszokat nem kaptam rájuk a mai napig sem. Talán a külsőm miatt, talán mert jellemileg különböztem tőlük? Vagy az eltérő érdeklődési köröm az oka, már nem is érdekel, de a lényeg, hogy sosem kapok már rá választ, lehet, hogy nem is akarok. Voltak álmaim, törekvéseim, jól tanultam, tollaslabdáztam, amit a mai napig nem hagytam abba, és nem utolsó sorban feldolgozásokat töltöttem fel a világhálóra. Itt jön képbe a zene. Amióta csak az eszemet tudom, gitározni szerettem volna, dalokat gyártani, amelyeken keresztül az emberek megismerhetnek, hogy azért szeressenek, amilyen vagyok, és fogadjanak el önmagamért. Egy olyan közösségre vágytam, ahol az lehetek, aki vagyok. Nem sokkal később, miután már fősulira jártam, biztos gitártudással, és tudva, hogy van egy kis tehetségem az énekléshez is, jelentkeztem a JYP Entertainmenthez gyakornoknak.

– Jó napot! Ön a százharmincnégyes jelentkező? – mért végig az egyik bíra, és már előre el is könyvelt egy jó nagy bukásnak, egy újabb vesztesnek, aki tuti semmi újat nem fog tenni. Ha valóban így gondolják, akkor én majd mutatok valami olyat, amit eddig nem láttak vagy hallottak. Lehet, hogy még magamon is túl fogok teljesíteni, lehet, hogy fordítva, mindenesetre egy próbát megér a dolog. Ha most fognám magam, és az eszméletlen hasgörcs és lámpaláz miatt hazarohannék anyuci szoknyáját szorongatni, akkor sosem lennék az, aki lenni akarok. Itt és most meg kell tennem, énekelnem kell és elő kell adnom magam, mert lehet, hogy több ilyen lehetőség nem fog adódni az életben. Mint ahogy az egyik kedvenc bandám dalának címe is sugallja: “Now or never”.

Belekezdtem, mire a levegő megdermedt körülöttünk, ahogy lepengettem az első akkordot az akusztikus gitáromon.

A meghallgatás teljesen simán ment, valószínűleg kellemes meglepetés voltam a számukra, hisz’ sugárzó arccal tapsoltak meg, de volt egy személy, aki fel is állt közben. Felvettek, és külön örültek is neki, hogy félig amerikai vagyok. Gondolom, az angoltudásom miatt, de hogy ott nem fejtették ki, az fix.

Három évig koptattam az utamat a gyakornokok között, míg végül beraktak egy DAY6 nevű bandába, ami akkor még 5LIVE-ként tevékenykedett, egy idő után pedig megkaptuk Dowoont hatodik tagnak. Ekkor lettünk DAY6.

Eleinte tök jól elvoltunk, próbálgattuk a dalainkat…

– Oké, és egy, két, há’, és… – számolt vissza Wonpil a billentyűk mögül, mire megpengettem a gitárom, de Sungjin az övével egy elég hamis hangot talált el. Ez van, még a profikkal is simán megeshet az ilyen, nem igaz?

– Oké-oké, állj-állj! – hadonászott Wonpil a levegőben, felállva a hangszere mögül. – Gyerünk, skacok, menni fog ez… – fogta meg Sungjin vállát biztatóan, és rámosolygott, de ő nem nézett rá, csak pár könnycsepp gördült le az állára. Szegény srác csak pár napja volt egy temetésen, ahol egy számára fontos személyt helyeztek a föld alá, és még alig tudott talpra állni. Ez az egész teljesen hazavágta a lelkét, így elég dekoncentrált is lett. De persze mi megértettük, és próbáltunk segíteni neki, ott, ahol tudtunk. – Omo, omo… ne sírj, minden rendben lesz idővel… – húzta magához a tarkójánál fogva, és simogatni kezdte a haját.

Voltak olyan próbák is, amik tényleg azok voltak.

Kint esett a hó, az utcai lámpák már rég világítottak, és a fényükben az apró pelyhek aranyszínűnek tűntek. Az épületben viszonylag jó idő volt, rajtunk akkor is volt pulcsi vagy kabát. Wonpil szokásosan a kedvenc színének megfelelően tetőtől talpig fehérben virított, viszont én tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni az a farmer, ha egyszer egy sáros részen eltaknyol. Ahogy kancsal barátom odalépett Sungjinhez, megláttam rajta azt a kék kockás inget, amit egyszer tőlem búrt be, és elmosolyodtam. Dowoon és Junhyeok szinte összeöltöztek, mind a ketten fekete pólót viseltek melegítővel, csak mindkettejük ruházata más árnyalatú volt. Younghyun farmerdzsekiben feszített, rajta egy vékonyabb kabáttal, amit nem igazán értettünk, hiszen nem fázós, a helyiség pedig jól fűtött volt. De elengedtük.

– Jól van, ezt most nem szúrhatjuk el! – kiáltott harciasan Younghyun, és piros hosszú ujjújában, aminek ujja kicsit hosszabb is volt, mint a karja, felemelte azt, és hangosan számolni kezdett: – És egy, és két… és egy, két, há’ és… – A végszóra a gitárszóló kezdetét vette, majd az ének is, és végül az összes hangszer bekapcsolódott. A harmónia a dalban csodálatos volt; mindig imádtam, mikor a dalok tökéletesen sikerültek. A második refrénrésznél elhibáztam egy hangot, de azonnal korrigáltam, majd futva felpillantottam a többiekre, hogy észrevettek-e valamit az apró malőrömből. De nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelte volna őket, ezért nem is aggódtam miatta. Ez amúgy is csak egy próba volt.

Az utolsó akkordokat lefogva megpengettem a gitárom, ezzel sikeresen megadva a dal lezárását. Egy pár másodperces hatásszünet után mindannyian magunkhoz tértünk, majd elsőként Sungjin kiáltotta el magát:

– Úristen, megcsináltuk! Elpróbáltuk hibátlanul! Ezt nem hiszem el! – gyűrkölészte az arcát, majd mosolyogva kitárta a karját. – Gyertek ide, ez megér egy ölelést! – Mindannyian odamentünk, csoportos ölelésbe vontuk egymást, miközben nekem azon járt az eszem, mennyire lehetek aljas, ha eltussolom a kis bakim… De olyan boldog volt a mosolya, amiért bármit megtettem volna, hogy újra láthassam. Nem akartam lehervasztani azt a boldogságot az arcáról, ezért inkább nem szóltam semmit.

Csináltunk VLive videókat a rajongóinknak is, amiket általában sokan szerettek…

Elhelyezkedtünk a kamera előtt, ami mögött egy kedves lány barátunk állt, aki készséggel segített nekünk, amiben tudott. Most éppen ennek a videónak a rögzítésében segédkezett, amiért mi nagyon hálásak voltunk neki. Két sorban ültünk le, hárman a földre, hárman pedig a székekre. Balról jobbra a felső sorban Wonpil, Junhyeok és Sungjin foglaltak helyet, míg előttük mi ültünk, balról jobbra én, Younghyun és Dowoon.

– Sziasztoook – mondtuk egyszerre, mikor a lány bólintott, hogy kezdhetjük, de egyikünk úgy gondolta, nem elég ennyi, és folytatta: – … ott a képernyő túloldalán! – kiáltotta el magát Junhyeok karjait kitárva, mire elröhögtük magunkat. – Mit csináltok? Jaj, ne, valaki megbökött. Jaj, ne, leesek! Ne, ne bánts! – igyekezett menekülni a “bántó kezek” elől, miközben egyre jobban dőlt hátra.

– Hyung, neked meg mi bajod? – fordult hátra vigyorogva Dowoon, de csak röhögtek, mert végül Junhyeok nem adott választ, a fiatalabb pedig visszafordult a kamera felé.

– Akkor már kedves Junhyeok, ha annyira szeretnél beszélni, elmondod, miért vagyunk ma itt? – folytatta Younghyun, mire a kérdezett elkezdte ecsetelni a videó lényegét. Aminek semmi értelme nem volt, hiszen csak hülyéskedtünk, de a lényege az volt, hogy szerettük volna valamilyen szinten tartani a kapcsolatot a rajongókkal, és ha ezt hülyéskedéssel megtehetjük, akkor állunk elébe. Ilyenkor egy kicsit ők is közelebb érezhetik magukat hozzánk, bekérdezhetnek, és többet meg tudhatnak rólunk.

Ahogy a múlt dolgain töprengtem a szólósként debütáló videoklip forgatása alatt, rájöttem, hogy valójában imádom ezt a csapatot, szeretek együtt dolgozni velük, de pár hónappal korábban elkezdtem egy szólóprojektet, amire mindig is vágytam. A srácok buzdítottak, szurkoltak, hogy sikerüljön az álmom, hisz’ szinte testvérek voltunk egymás számára, és szerettek volna boldognak látni.

A debütálásom szólósként nemsokára bekövetkezik, még három napom van addig, és remélem, minden simán fog menni. A dalok nekem nagyon tetszenek, van köztük lassabb, de kicsit pörgősebb rockszám is, de van egy személyes kedvencem. Ez az Alone in the darkness. Igen, tudom, valóban kicsit depresszív a címe, de a szöveg annál mélyrehatóbb, és talán ez az egyetlen dalszöveg, amire eddig a legbüszkébb is lehetek, hisz’ még nekem is jobban tetszik, mint az eddigi szövegek közül bármelyik. Remélem, a rajongóknak is fog tetszeni…

– Hé, Jae! – ébresztett fel valaki a nevemet hangosan kiáltva valahol pár méterre tőlem. – Gyerünk, kelj már fel, te lajhár! Ma fogsz debütálni szólósként, te barom! Mi van, ha elkésel?! – figyelmeztetett, mire kipattantak a szemeim, és gyorsan lerántottam magamról a meleg paplant, s a hűs levegőtől azonnal megborzongtam és ledermedtem. Mi lenne, ha kicsit még melegednék? - gondoltam, és visszanéztem a pihepuha párnára. Olyan hívogató...

– Mennyi időnk van még elkészülni? – kiabáltam laposakat pislogva, miközben felvezettem tekintetem a nyitott szobaajtóra. Pár másodpercnél tovább alig tudtam nyitva tartani a szemem. Kéne egy kis hideg vizes arcmosás, hogy felébredjek.

– Ne kiabálj már, itt vagyok! – lépte át a szobám küszöbét, majd nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Reggel kilenc van, még van bőven másfél órád, csak valahogy rád kellett hozni a frászt, hogy kipattanj az ágyból, de ez csak félsikernek tűnik – nevetett fel szórakozottan Sungjin, a legjobb barátom. Attól függetlenül, hogy nem ő volt a szobatársam, elég gyakran átjárkált, néha még ő is keltett, amire a mostani eset is példa. Unott nézésem nem hatotta meg, pedig egy fél percig legalább bámultam rá, néha le-lecsukódó szemhéjakkal, aztán feladva a küzdelmet visszadőltem az ágyamba. Ahogy lecsuktam szemeimet, kezdtem újra jól érezni magam, amíg nem…

– Na nem, nem-nem! – Sungjin dübörögve hozzám sietett, lekapta a takarót rólam, és a karomnál fogva kirántott a fekhelyemről. Nyöszörögve ültem fel, ránéztem, de azzal a lendülettel zuhantam is vissza hátra. – Na, Jae, gyerünk már, a mai nap teljesen rólad fog szólni! Nem örülsz ennek?

– Nem, egyáltalán nem, tudod, és ismersz is, hogy én nem szeretek a középpontban lenni – adtam be a derekam végül, és talpaim hirtelen érintették meg a hideg parkettát, ahogy leléptem a magas ágyról, majd megtámaszkodtam térdeimen, és beletúrtam elaludt hajamba. Nagyot sóhajtva álltam fel, s megdörzsöltem szemeimet, majd elindultam a reggeli rutinomat véghezvinni. Fél óra múlva Sungjin már az étkezőasztalnál várt egy egyszerű finom reggelivel.

– Hajrá, tömd magadba a kaját, és utána lassan indulnod kell a helyszínre, hogy előkészüljetek, és még próbálnod is kell – figyelmeztetett, hogy még mindig idő szűkébe kerülhetek, ha nem siettetem magam, hisz’ ismert már, és tudta, hogy mennyire el tudom tökölni a rendelkezésemre álló perceket.

A debütöm szólósként már két napja berobbant ekkor a köztudatba, és a láljkok, a megtekintések valamint a megosztások ezreivel jöttek a YouTube videómegosztón, Instagramon, Twitteren és más közösségi portálokon. Nagyon meglepett az emberek aktivitása, szinte mindenhol én voltam a toplistás, és engem éltettek, ami most még tetszett, de nem tudhattam, mi lesz később. Beleunok? Sikeres leszek? Mindenesetre meg akartam mutatni azoknak a szarháziknak az amerikai gimiből, mennyire rosszul bántak velem, és mégis ki lett belőlem. Mert ők valószínűleg sosem fogják az álmaikat elérni az életben.

– Na, gyerünk, siess már! – sürgettek a srácok, mikor utánuk futottam a kocsihoz. Amint felugrottam az utastérbe, az ajtót bezárták mögöttem, én pedig lihegve huppantam le a megmaradt szabad ülésre. – Nem lenne valami tanácsos, ha pont az első fellépésed napján késnél el – bokszolt vállba szórakozottan Dowoon, aki a balomon ült. Egy piros inget viselt kigombolva, ami alatt egy fehér póló feszült, lábait pedig egy fekete farmerba bújtatta, ami pont jól passzolt az azonos színű Converse-éhez. Éppen eszembe jutott, hogy nem igazán alkalomhoz öltözött, de fejbeütött a felismerés, hogy ők igazából jöhetnének akárhogy, mivel nem fognak fellépni, nagyrészt csak a backstage-ben lesznek.

– Hé, Jae, nyugi, minden klappolni fog, csak ne izguld annyira túl – tette a vállamra a kezét a mögöttem ülő Wonpil, mire hátrapillantva rá elmosolyodva bólintottam fejemmel. Eggyel előttem ült még Younghyun, kettővel balra Sungjin, mögötte pedig Junhyeok. Így teljes a csapat… Vagyis volt. Mert időközben egyikünk levált, és saját útját kezdte egyengetni nélkülünk.

– Kíváncsi vagyok, mi fogad majd bennünket a stúdiónál, ha megérkezünk – nevettem el magam félig feszülten, mert még mindig nem sikerült a hasamban egyre csak növekvő gombócot legyűrnöm. Túl nagynak bizonyult. Mi lesz még ebből?

A stúdiónál a várt ujjongás, vakuk és irtó magas decibeles üvöltés fogadott bennünket, amit már lassan kezdtünk megszokni, de még meg tudott ijeszteni. Besiettünk a fotocellás ajtón, amit két biztonsági őr fogott közre. Biztonságban beértünk az épületbe, de nem telt el pár perc, már rögtön a tennivalóim sokaságával árasztottak el, amint engem egy kisebb terem felé kísértek el, míg a többieket az ellenkező irányba terelték.

Alig tettem be a lábam az öltözőmnek kinevezett kis helyiségbe, mire legalább hárman támadtak le, hogy egy olyan Jae-t csináljanak belőlem, amit nem mindig kedvelek, mint ahogy az minden fellépés és forgatás előtt is lenni szokott. Van, aki a különböző ecseteivel azonnal az arcom kezdte el kimázolni, míg a másik személy a tincseim kissé megtépkedve rendezte azokat a helyére, miközben egy harmadik ember a ruháim készítette elő nekem, hogy ténylegesen minden tökéletes legyen, hisz’ ez egy nagy nap… Az én nagy napom.

Miután nagyjából késznek nyilvánítottak, kezembe adták a matricákkal teleragasztgatott gitárom, és azonnal a hatalmas színpad kellős közepére állítottak, hogy nekikezdhessek a próbának, immár a helyszínen. A hangtechnikusok mindent megtettek, hogy a hangzás a lehető legjobb legyen, míg mások a lámpák és vetítők segítségével tettek naggyá. Úgy értem… egy nagyobb ént pakoltak ki a kijelzőkre.

A próbák után megengedték, hogy egy kicsit kifújjam magam, relaxáljak, és nyugodjak meg, nehogy besüljek, bár nem gondolta senki, hogy ezzel gond lesz, hiszen a skacokkal nem egyszer léptem már fel. Igen. Csakhogy az sem mindegy, hogy egyedül, vagy a barátaiddal lépsz fel arra az emelvényre, ahol megváltozhat az életed. Ha ott vannak veled, tudod, hogy nem vagy egyedül, támogatnak, de ha egyedül… Hát akkor is ott vannak, csak nem a színpadon, hanem amellett. Késő délután volt, fél hat körül járhatott az óra, a jelenésem pedig pontban hatkor volt esedékes, ha nem történik a programműsorban csúszás.

Fél óra elteltével valaki hirtelen szólt, hogy pár perc, és kezdünk. Most már jöhet élesben… Éreztem, ahogy a szívem majd’ kiszakad a helyéről, a tenyereim izzadnak, és a látásom eltorzul; szinte ugyanazt éltem át, mint mikor anno még jelentkeztem a JYP-hez, pedig annak több éve volt már. Hiába az a sok fellépés, az a rengeteg koncert, ez mégis teljesen más volt, hisz’ tudtam, hogy most nem lesz mellettem senki, csak én és a gitárom fogjuk kitölteni azt a hatalmas színpadot.

A zene elhalkult, és hatalmas tapsvihar követte az előttem fellépő énekest, aki boldog mosollyal és büszke léptekkel haladt el mellettem. Mintha szerencsét kívánt volna, de nem voltam benne biztos, mivel túlságosan lekötött a szövegem és az akkordok ismételgetése a fejemben, még így az utolsó pillanatban is. Hiszen jól akarom csinálni.

Ez volt az álmom, amiért annyit gürcöltem, mégis legszívesebben meghátráltam volna ekkor. Nem voltam biztos abban, hogy így is szeretni fognak, hogy a négy másik srác nélkül ugyanolyan jó leszek-e. Kételyek sokasága telítette el elmémet, ám amint kimondták a nevem, és az orbitális sikoly és taps keverte robajban a színpadra léptem… hirtelen minden kételyem elszállt, és elhittem, hogy meg tudom csinálni a fiúk nélkül is.

A lámpák fényétől nem láttam, hogy ki merre van, de talán nem is szerettem volna, csak a próbán megbeszélt utasításokat követtem, s a középen lévő kis ’x’-re állva máris felkészültem, hogy lepengethessem az első hangot a gitáromon. A teremre csend telepedett, ahogy a színpadot félhomályba borították. Ezt a semmiséget először a füstgépek búgása törte meg, amit a felgyúló lámpák fénye követett, és a hangszerem felcsendülésével karöltve érkeztem meg az emberek közé teljes valómban, ezzel helyezve el életemben egy újabb mérföldkövet… Immár szólista énekes jelzéssel is jelen lehetek a világhálón.

A boldogságom az egekbe szökött, ahogy dalom véget ért, és a közönség meglepően nagy tapssal és hangzavarral jutalmazott meg. Meghajolván komótosan megindultam a színfalak felé, miközben pár csepp könnyem eleredt. Megcsináltam. Ha akartam volna, sem tudtam volna levakarni arcomról a mosolyom, ahogy a többszáz főnyi hallgatóságon vezettem végig tekintetem, miközben szemük elől eltűnve kerültem ismét a backstage-be.

– Azta, hyung, ez valami rohadt jó volt! – ütötte meg fülemet Dowoon hangja, amint látókörömbe kerültek csapattársaim, kik egymást követve gratuláltak nekem, ahogy arcuk a büszkeségtől sugárzott, hisz’ olyan volt ez nekik, mintha egy testvérük állt volna ott fent a színpadon. Sikerült elérnem azt, amire vágytam, az álmom vált valóra az elmúlt percekben.

Szinte hihetetlen volt, ahogy sikert siker követett, ahogy egyik célom teljesült be a másik után. Szólistaként való debütálásom sokkal magasabb eredményeket ért el, mint amire én vagy bárki is számított volna, és a sikerem azóta is folyamatosan felfelé ívelt. De talán pont ez az, ami beütött nálam, és kezdtem elveszíteni a fejem, ami nemcsak rám, de a többiekre is hatással volt. Sungjinékra, akiket sosem akartam bántani.

Sokan mondják, hogy a rosszat mindig jó követi, de azt senki sem emlegeti, hogy ez fordított esetben is igaz… Amennyire szép volt akkor minden, úgy lett később annyira romlott ez az egész. Nem tudom, mi változott, hogy miért történt ez, és mihez fog vezetni, de megérzéseim szerint semmi jóhoz.

A napjaink üressé váltak, a régi hülyéskedéseink elhalkultak, hangos nevetéseink kiköltöztek a dormból. Keveset beszéltünk egymással, azok is legtöbbször tárgytalanok voltak; mi voltunk a régi testvérek, akik idegenné váltak egymás számára. Míg régen arról is beszámoltunk a másiknak, ha tüsszentettünk, most a legnagyobb gondjainkat is inkább megtartottuk magunknak, ráadásként időközben Junhyeok is elhagyta a bandát.

Furcsa volt ez, de nem fájdalmas. Az ember beletörődik idővel, és természetessé válik neki ez a helyzet, ahogy velem is történt. Nem zavart, hogy így állunk egymáshoz, mind megvoltunk magunkban, nem szorultunk rá a másik segítségére, mint anno tettük ezt. Talán erősebbé váltunk, talán csak kevésbé voltunk már azok a pityergő, érzelgős valakik, akik korábban. Talán, de talán nem; nem tudom, miért, de annyira nem foglalkoztatott, hogy választ is keressek rá.

Késő este, éjfél előtt pár perccel jártunk, a helyszín a dormszobám, ahol most az egész csapat tanyázott. Younghyun az íróasztalom forgós székén helyezkedett el, rajta kívül szinte mindenki állt, kivéve Wonpilt, aki úgy döntött, az ágyam veszi birtokba. Sungjin bosszúsan méregetett, miközben a szemben lévő kék falat támasztotta hátával.

– Jae, te komolyan nem fogod fel, amit mondunk neked? – fűzte össze szorosan karjait mellkasa előtt, és kissé fejét csóválta. Ezt mindig akkor csinálta, mikor valamivel sikerült felidegesítenünk őt, bár most kivételesen más problémája volt. Vagyis én. – Mióta szólóban elkezdtél munkálkodni, mi nem létezünk, le vagyunk szarva, mintha a csapat nem is létezne! Mikor fogod végre észrevenni magad?

– Állj, állj… Itt én vagyok az egyetlen szerinted, aki megváltozott? Néztetek már magatokra? Olyan közömbösek vagytok mind, hogy szinte idegenek is lehetnénk – vetettem neki hátam a kanapé háttámlájának, ahogy fejem kissé oldalra döntve igyekeztem ismét a televízió kijelzőjét a látókörömben tudni, ám a mi leaderünk nem értett épp egyet a vágyammal, és a távirányítót ujjai közé véve vette el tőlem menekülésem egyetlen lehetőségét. Unottan arcára pillantottam, amin a lámpa fénye árnyékot vetett, és csak a fele úszott világosságban, a másik fele viszont vészjóslóan borult komor árnyékba, miközben fölém tornyosult.

– Te komolyan ilyen vak vagy? Mi mindig próbáltunk beszélni veled, de egyszerűen nem lehetett, mert nem engedted! Bezárkóztál, egy saját kis világot teremtettél magadnak, amiben minden van, csak a csapat nem! – Dühe egyre inkább kimutatkozott irántam, ám okát még mindig nem értettem teljesen… Én vagyok a rossz, mert úgy teszek, mint ők? Ez vicc. – Mellesleg nemcsak nekünk kellene keresnünk téged, hanem neked is minket, mert két társas lény között azért az a normális, ha nem csak az egyik keresi a másikat!

– Sungjinnak igaza van… Sokat beszéltünk róla, hogy mégis mit kellene tennünk, hogy ez változzon. Úgy voltunk vele, hogy csak így jön ki rajtad a fáradtság, és ha időt adunk, akkor jobb lesz, de ez egyre rosszabb. Oké, hogy sikeres vagy, jól megy a sorod, ez mind szép és jó, és eleinte még örültünk is neki, hogy ilyen jól összejöttek a dolgaid… De mostanra már sok minden változott – folytatta a szavak áradatát Younghyun, aki a szék háttámláján könyökölve eddig csak némán figyelte az eseményeket. Most viszont látszott rajta, hogy teljes mértékben Sungjin oldalán áll, és nem engem jött támogatni.

– Hohó, várjunk csak… Azt akarjátok mondani, hogy ez azért van, mert szólóba kezdtem? Ha zavar titeket, csináljátok ti is ezt, nem állít meg benneteket senki sem! Az meg, hogy nekem jobban bejött az élet, nem az én hibám… De egy kicsit ti is elgondolkozhatnátok, hogy miért is van az, hogy én egyedül népszerűbb vagyok, mint ti összességében. – Fejemet megrázva egy halk, cinikus kacaj kíséretében keltem fel helyemről, hogy a helyiséget elhagyva maradhassak újból egyedül, s a féltékenységgel túlfűtött szavaikat messziről elkerülhessem. Szóval az én hibám, hogy egyre több rajongónak tetszik az, amit csinálok… Elég vicces egy helyzet, meg kell, hogy mondjam.

SUNGJIN

Este fél kilenc fele röhögve léptünk be négyen a dorm szobámba, ahol félhomály és teljes rendetlenség fogadott bennünket, ugyanis megint elfelejtettem összepakolni, de ez látszólag senkit sem zavart, hisz’ fiúk vagyunk. Felkapcsolva a világítást Wonpillal a hátamon lehuppantam a kanapéra, minket követtek a többiek is, majd Younghyun hirtelen felszólalt:

– Hé, Dowoon, emeld fel azt a házsártos segged a távirányítóról! – lökte kissé arrébb az említettet, majd kezébe véve az eszközt forgatott rajta párat. Nem tudom, ez mire volt jó, talán kitapogatta, honnan lenne a legjobb rámarkolni, amit nem félreérteni, mindenesetre végre bekapcsolta a televíziót, és ő is lehuppant a balunkra, ezzel kicsit megringatva minket. De amint a tv-re pillantottam, már tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el.

Amióta megpróbáltuk észhez téríteni Jae-t az elvakultságából, aminek már lassan egy éve volt, akkor még nem is szippantotta be annyira a nagyvilág imádata. Akkor kezdődött el, hogy alig beszéltünk, a kommunikációs készségünk vele szemben a minimálisra csökkent, és csak addig terjedtek ki ezek az eszmecserék, hogy egyeztessük a próbákat vagy az új dalok felvételét. Ugyan a csapaton belül négyen Jae nélkül mi megmaradtunk egymásnak, csak ő döntött úgy, hogy neki ez a felállás nem tetszik, és meglesz magának. A próbák miatt viszonylag sok időt töltöttünk együtt az utóbbi hónapokban, mégsem beszélgettünk a szükségesnél többet vele, amit szomorú volt realizálni. Amióta szólózni kezdett, mi mintha nem is léteznénk a számára, pedig nem igaz, hogy nincs egy szabad perce sem. Olyan, mintha teher lenne neki a DAY6, pedig milyen boldog volt, mikor bekerülhetett a csapatba…

Egyik nap a menedzsment azzal a bejelentéssel jelent meg a próbán, félbeszakítva azt, hogy kapunk egy új tagot. Mindenki izgatott lett, kíváncsiak voltunk az új jövevényre, hogy vajon hány éves lehet, hogyan fogunk tudni dolgozni együtt, hogyan nézhet ki, és még sok más kérdés, amikre fél órán belül válaszokat is kaptunk. Kissé félénk megjelenése volt, talán volt oka rá, hogy így viselkedjen, de nem igazán akarta megmondani nekünk. Az idő múlásával, ahogy egyre többet beszélgettünk, és egyre többet volt együtt a csapat, soha el nem enyésző témákat felhozva, egyre jobban feloldódott, és látszott rajta, mennyire boldog, hogy valahova, valakikhez tartozhat. Régóta dédelgetett álma volt, hogy egy elfogadó közösségbe tartozhasson. Most megkaphatta.

Mi pedig készséggel és odaadóan befogadtuk. Normálisnak, kedvesnek mutatta magát, ami lehet, hogy akkor még igaz is volt, hisz’ a kitaszítottsága még benne élt, ami rossz emlékeket hordozott magában, és talán pont ezért próbált minél jobban beilleszkedni egy olyan közegben, ahol kellemesen érezte magát. Talán meg akart felelni, el akarta rejteni a sérelmeit, amik miatt máshogy látta a világot, és kedves volt az emberekkel.

Segített, segítettünk, ez mindig egy oda-vissza kapcsolat volt, de a reflektorfény, hogy mindenki élteti és rajong érte, valószínűleg nagyobb számban is, mint a csapatért egymagában, elfeledtette vele, honnan jött, és ki is ő valójában, ami nagy hiba. Azt, hogy mennyire nem foglalkozott velünk, és nem tartott minket érdemesnek arra, hogy vele dolgozzunk együtt, tökéletesen mutatta ez az interjú is, amit szerencsétlenül sikerült elkapnunk vele:

– És hogy halad a csapatbéli munkája, Jae-sshi? – tette fel a kérdést a fiatal műsorvezető, aki elegáns kék öltönyében egy esti égboltot ábrázoló festmény előtt ült egy igazán elütő színű fotelban. Kezében kártyákat szorongatott a műsor hivatalos logójával ellátva, miközben Jae válaszát leste minden pillanatban.

– Én természetesen mindent megcsinálok, próbálom kivenni a részem, de a többiek alig csinálnak valamit. Sokkal jobb dalaink lennének, ha ők is odatennék magukat, de nincsenek azon a szinten, mint én, ezért az együttműködés kissé lehetetlenné vált az utóbbi időben.

– Bocsánat, hogy ezt így megkérdezem, kérem nézze el nekem… De nem gondolja, hogy talán ebben ön is benne van? Talán ön is tudna tenni azért, hogy jobb legyen a csapaton belül a tagokkal a kapcsolata, hogy esetleg ez ne akadályozza a közös munkában a többi tagot is. Csak mert két ember között, vagy netalán egy összetartó csapaton belül az a normális, ha megbeszélik a problémákat, és nemcsak a másik közeledését várják – vetette fel az észszerű ötletet a műsorvezető. Ez az! Végre nem csak én mondom meg neki a frankót! Ezzel szemben amióta Jae kiejtette a száján az első szót, kezdtem elég ideges lenni, amit Wonpil karján próbáltam levezetni, és szerencsétlent akaratomon kívül is bántottam.

– Ya! Sungjin, ésszel, még kell a csuklóm! – kiáltott fel panaszosan mögöttem Wonpil, mire feleszmélve lazítottam a szorításon, bocsánatot kérve inkább megsimítottam a csuklóját, és tovább figyeltem az eseményeket ugráló lábammal.

– Nem hinném, itt egyedül én vagyok az áldozat – rántotta meg a vállát nemtörődöm stílusban, és még el is vigyorodott, aminek hatására valami elpattant az agyamban, és nem bírtam tovább. Ahogy elszakítottam tekintetem a tv-ről, és rápillantottam a többiekre, meglepett, hogy ők is talán ugyanarra gondolhatnak a letaglózott arckifejezésükből ítélve. Mindannyian csalódtunk Jae-ben.

Hamar felébredtem a többiek bámulásából, felpattantam és kitéptem Younghyun kezéből a távirányítót, amit teljes erőmből hozzávágtam dühömben a képernyőhöz. A hirtelen jött erőtől a képernyő elsötétült, pókhálósra repedt és szépen lassan hátraesett, de a mögötte lévő fal megfogta, így egy rézsútos helyzetben megállt. Megijedtem magamtól, mennyire képtelen voltam irányítás alatt tartani az érzelmeimet, de oly régóta kikívánkozott már, hogy nem volt más választásom; a feszültség olyan erővel tört fel, hogy úgy éreztem, szét kell rúgnom valamit.

– Így hálálod meg, hogy veled voltunk nehéz napjaidon? Hogy a családod voltunk, akiket mára teljesen eltaszítottál magadtól? Azt a sok jót így adod vissza, te szarházi? Mit jelentettünk neked, te rohadék?! Újra le kéne húznia a sok utálónak, hogy tudd, hol a helyed, valakinek úgy meg kellene aláznia, hogy többet ki ne merd nyitni azt az undorító, mocskos szádat! Agyadra ment a sok imádat, amit kaptál, pedig ezelőtt mennyire meghúztad magad! Talán jobb lenne, ha újra azt tennéd! – keltem ki magamból, ahogy Jae szavai újra és újra visszhangoztak a fejemben, és szinte fel sem tudtam fogni, hogyan mehetett tönkre ez az egész ilyen rövid idő alatt. A többiek meglepetten bámultak, hiszen ezelőtt még sosem láttak ilyennek, de nem igazán tudott érdekelni.

Az elsődleges célom az volt, hogy most lenyugodjak, ezért fogtam magam, és tél révén felszenvedtem barna, bélelt bakancsomat, majd fekete kabátomat lekapva a fogasról téptem fel az ajtót, amit nagy lendülettel be is csaptam magam után. Gyors léptekkel nekilódultam kiszabadulni a dorm fojtogató levegőjéből, és a JYP konditermébe tartottam, hogy kiengedhessem a feszültséget, ahol remélhetőleg este fél kilenckor nincs egy lélek sem. Az utca sötétjében csak egy lámpa világította meg az aszfaltot, ami alatt elhaladva észrevettem a túloldalon egy részeg csapatot. A sötétségben csak halvány sziluettjüket láttam, amint egyenetlen léptekkel támogatták egymást, és próbálnak talpon maradni. Egy kicsit le is lassítottam, hirtelen megrohamozott az az emlék, amikor egyszer egy jó kis ivós este után Jae volt ilyen állapotban. Legjobb barátja lévén én voltam, aki hazatámogatta, aki gondoskodva róla ágyba dugtam a piától bűzölögve. De nem bántam, csak mosolyogtam rajta, hisz’ tudtam, hogy csak néha iszik, de ahhoz képest eléggé le tud részegedni a sárga földig, hogy alig tudom onnan felszedni. Ilyenkor is csak szórakozni akar, kiengedni a fáradt gőzt, ami szerintem nem bűn. Egyáltalán nem… De talán volt más oka is annak, hogy mosolyogtam akkor. Hiszen olyan védtelen volt, és pátyolgatásra volt szüksége. Akkor olyan volt, mint egy kisfiú, ami az én szememben végtelen aranyosnak tűnt...

– YA! Te meg mi a faszt nézel?! – eszméltem fel hirtelen egy részeg kiáltásra, ami valószínűleg nekem szólt. Megráztam a fejem, és tekintetem elkapva felgyorsítottam lépteimet a kiadó felé, ami alig tíz méterre volt már. Magam mögött csoszogó, bizonytalan léptek zajait hallottam meg, és ahogy kíváncsian hátrapillantottam, megláttam, hogy a fényben egy elnyűtt arcú, piától bűzölgő részeg igyekszik utánam. Kicsit rám jött a frász, viszont sokkal erősebb volt a dühöm, ami még mindig nem csillapodott, ehelyett egyre inkább csak nőtt. A faszért nem tud békén hagyni!

– Mi a faszt akarsz, te büdös piás?! Menjél vissza anyucihoz, vagy leverlek, de abban biztos, hogy nem lesz köszöneted! – és otthagytam. A francnak bassza fel az agyam…

A konditerembe beérve hanyagul ledobtam a kabátom, lerúgtam a cipőm, és nekiálltam rugdosni a bokszzsákot, csak úgy, semmi bemelegítés nélkül. Nem érdekelt, hisz’ annyi feszültség volt bennem, hogy csak kiadni akartam magamból, különben úgy éreztem, felrobbanok.

Zokniban futottam pár kisebb kört a gépek körül, teljes erőbedobással, ami után még lenyomtam úgy harminc fekvőtámaszt, és még húzódzkodtam párat, ami elérte a kívánt hatást. Fél perccel utána, gyöngyöző homlokkal a súlyzópad szélén telepedtem le begörnyedve, ami a terem ablakos felén helyezkedett el. A terem ezen részén homályosabb volt a megvilágítás, de még így is tökéletesen rá lehetett látni az éppen kezdődő hóesésre.

Vajon vége van már az interjúnak? Mit csinálhat most Jae? Lassan két éve már annak, hogy csatlakozott, és csak fél éve kezdődtek el a fellépések, amióta kiadta az első albumát, mégis ez a kis idő többet jelentett a számára, mint az, amit a csapattal töltött. Furcsa, hogy az emberek mennyire hajlamosak megváltozni egy kis külső hatás miatt. A reflektorfényt választotta, minket pedig eldobott, csak a csillogás lebegett már a szemei előtt, és az, hogy ő mindenkitől csak jobb lehet. Szerintem agyára ment a sok imádat, amit az emberektől kapott ez idő alatt.

A legfájóbb mégis az volt, hogy mennyien bedőltek ennek az álszentségének, és minket tekintettek hibásnak minden miatt, míg ez pont ellenkezőleg volt. A legtöbb rajongó szemében Jae volt a mindenség, és még azt sem vették észre, mennyire lenézi a többieket, pedig elég nyíltan kifejezte nemtetszését. És mi ezek után mik voltunk? Hát persze, hogy a rosszak, akik nem képesek támogatni testvérüket, mikor szüksége lenne rá… Vagyis ezt hitték, nem láttak át az álarcán. Szerette fényezni magát, és minket a mélybe taszítani, mintha ettől lenne valaki, és emiatt nagyobbá válhatna. Pedig így nem fog menni neki, mert mindig is lesznek olyanok, akik képesek túllátni ezen az álarcon. Egykor valóban a testvérünknek tekintettük, de most egy idegen… Egy olyan idegen, aki elérte, hogy mérhetetlen dühöt tápláljak iránta, és a csapat többi tagja is, és elérte, hogy hamarosan eltávolítsam róla azt az álarcot, hogy mindenki rájöjjön a dolgok valójára…

Örültem a sikerének az elején, örültem és támogattam, ahogy tudtam, de bár ne tettem volna… Szeretném visszakapni azt a Jae-t, akit az elején megismertünk, szerettünk, és egy élmény volt vele együtt dolgozni a dalokon. Aki mindig mosolygott, és akivel mindig mindent megoszthattam, de ekkorra közutálat tárgya lett sokak számára a viselkedése miatt, csak mert a hírnév méterekkel a föld fölé emelte. Bárcsak lett volna egy kötelem, amivel visszahúzhattam volna a való életbe, ezzel együtt a földre is, hogy térjen észhez végre. Kegyetlen, hogy a sors mennyire meg tud változtatni egy embert.

De remélem, hogy egyszer még újra találkozhatok azzal a kedves, megértő és mindig mosolygó énjével, akit úgy megszerettem... Akibe úgy beleszerettem.