 |
| A kép Vörös Eszter Anna alkotása |
Magány
(Írta: Pakkson)
Van az az érzés, amikor körülvesz megannyi ember, a teret kitölti a
duruzsolások üvöltő zaja, mindenhol mosolyok villannak, te pedig ott állsz a
középpontban, mégsem figyel rád senki.
Egyetlen mondatot sem címeznek neked, egyetlen mosoly sem szól lényednek.
Ott vannak körülötted, mégsem érzel mást, csak ürességet, ami folyamatosan
feszít odabent a mellkasodban. Bezzeg a fejedben! Ott összecsapnak a
gondolatok, táncot jár a depresszió, vigyorog a szorongás, rád kacsint a
sötétség. Nem tudsz tenni ellene, csak leszegett fejjel sétálsz el a többiek
között, tudva, hogy ha eltűnsz, nem keltesz hiányt bennük. Talán sosem jut majd
eszükbe az a csendes figura, aki magányosan álldogált, s aki sosem szólt
senkihez, kihez nem szóltak soha.
Így válsz annyi ember között magányossá; így vesz körül egyre jobban a
sötétség.
1 megjegyzés:
Szia!
Szerintem tőled még nem is olvastam ilyen terjedelemben...
A többi írásodat ismerve nekem ez sokkal mélyebb volt - lehet, hogy azért, mert az olvasót szólítottad meg benne. A történet hosszához méltóan tömör volt, lényegre törő és választékos. Bár ilyen terjedelemben azért már egy szó ismétlése is szemet szúr az embernek (pl. sötétség, fej). Nagyon tetszett ez a szösszenet, örülök, hogy részt vettél a projektben, és olvashattam ezt tőled!
Sumire
Megjegyzés küldése