2015. december 1., kedd

December 14.



Vajon ki lehet ő? 
(Írta: Melissa Bonnie)


Hideg van, és fázom. Átfagyott testem minden percben egy forrócsokiért kiált, hogy felmelegedhessen végre, viszont erre nincs időm, sem kapacitásom. A magány már lassan kedves barátommá vált az utóbbi időben, ezért is sétálok a nagy tömegben egyedül, egy ismerős arcot sem látva. Mindenki másfele ment, másfele nézett, és nem ismertem senkit. Szörnyű dolog volt beismerni, hogy már huszonnégy évesen szinte nem akad egy barátom sem, akivel elmehetnék ide-oda. Anno magamnak csináltam a bajt, viszont a csapat többi tagja is hibás volt.
A karácsonyi vásár mindig a legforgalmasabb az ünnep előtt, hisz sokan még külföldről is ellátogatnak ide. Lámpások, tűzijátékok, hangulatos műsorok, és megannyi bódé, amikben a megélhetést remélő eladók sorakoznak, és árulják portékáikat, édességeiket, melyeket a gyerekek előszeretettel majszolnak el körhintázás közben, hiszen a játszótér is itt van a közelben.
A kínálatokat nézve minden lépésnél felvisít az átázott talpam, de nem érdekel. Túl makacs vagyok, hogy bemenjek valahova felmelegedni, és inkább először túl szeretnék lenni minden ajándékon.
És ilyenkor merül fel az a bizonyos kérdés, hogy mit keresek én egy karácsonyi vásárban ajándékokat keresve, ha egyszer leszögeztem, hogy nincsenek nekem barátaim? A válasz egyszerű.
Van családom, és szeretem őket, amiből logikusan az következik, hogy szeretném megajándékozni is őket. Anyának és apának már megvan, ők ketten egy-egy szívecskés kulcstartót kapnak, amiket össze lehet kapcsolni. Már csak a nővérem maradt, akit ugyan úgy ismerek, mint a tenyeremet, mégis tanácstalan vagyok, mit is vehetnék neki, vagy minek örülne a legjobban. Emlékszem, pár napja azt mondta, hogy neki nem igazán van szüksége puccos csecsebecsékre, neki elég egy kis apróság is. A lényeg, hogy szívből jöjjön, és érzelmi értéke legyen. De már lassan egy órája járom körbe ugyanazt az útvonalat, nézek körbe minden bódénál, bemegyek a nagy tömegekbe is, hogy szétnézhessek a kínálatok között, mégsem látok olyat, amelyről rögtön lerína, és tudnám is, hogy „nekem ez kell”. Szóval vagy én vagyok vak, vagy abszolúte nincs ehhez érzékem. Bár mit is gondoltam, hisz fiúból vagyok…
Nyűgösen leülök egy bárszékre, ami egy kisebb, kör alakú asztalkához kapcsolódik, hogy egyek egy hot-dogot, hisz, amíg a bódék között járkáltam, megéheztem. Egy forrócsokit képtelen vagyok venni magamnak, de bezzeg a hidegben hot-dogot enni leülök. Belém is sok logika szorult…
Aztán a telefonom hirtelen megcsörren a zsebemben, én pedig maszatos kézzel, egy falattal a számban kihalászom, és ügyetlenül beleszólok teli szájjal, köpködve:
– Igef, tessékf?
– Fúj, te teli szájjal vetted fel a telefont? Ez most komoly, Chan? – szól bele a nővérem. Na, emlegetett szamár. Viszont kezdek egy kicsit ideges lenni. Mi van, ha lát itt egyedül, ahogy eszem, és tudja, vagy sejti, hogy nincs meg neki az ajándékom? Mi van, ha kémkedik utánam, hogy kilesse az ajándékát? És ha bepoloskázott? Jézusom, mint valami paranoiás. Nem is szokott ilyen lenni, akkora hülyeségekre gondolok, hogy az már fáj…
– Öhm… igef, de monddf! – sürgetem. Mit akarhat?
– Csak szerettem volna szólni, hogy valamelyik nap gyere át, ha van kedved és időd, szeretnék mutatni valamit – tájékoztat, és a hangjából ítélve izgatott lehet, ami keveredik a benne bujkáló mosollyal. – Szóval, csak ennyit akartam, szia – csapja rám a telefont, meg sem várva, hogy beleszóljak. Nagyon furcsa volt, és nem tudom hova tenni ezt a viselkedést, viszont kezd érdekelni a dolog, hogy mi lehet. Amint elveszem a telefont a fülemtől, meglátom az időt, és hirtelen kiguvad a szemem. Elég késő van, ahhoz képest, hogy a kutyámat nyolckor szoktam levinni, helyette most szegény fél tízkor lesz levíve, amint hazaértem. Sietve kidobom a papírt, amiből a hot-dogot ettem, és sietős léptekkel a legközelebbi buszmegállóhoz veszem az irányt, mikor pár perc múlva valaki megragadja a karomat. Ijedten megfordulok, de amikor egy ismeretlen arccal, viszont annál gyönyörűbb szempárral találom szembe magam, elakad a lélegzetem, és csak bámulok.
Végül az ismeretlen egy telefont nyújt felém.
Hisz ez az enyém! Ott hagytam volna az asztalon? Úgy kapok utána, mint valami rég látott kincs után, és a szívem őrülten vágtázik a mellkasomban. Újra felnézek az ismeretlen férfira, és teljesen elveszem a gondolataimban, ami megannyi kérdést rejt magába. Vajon ki lehet ő?



4 megjegyzés:

Kitty írta...

Hát persze, hogy a legjobb résznél van vége :D Annyira kíváncsi vagyok egyrészt arra, hogy mit szeretne mutatni a nővérke, másfelől pedig, hogy ki is pontosan a titokzatos idegen~ Úgy látszik, a válaszokat ránk, olvasóra bízod, ettől pedig csak még izgibb az egész - legalábbis én kimondottan szeretem az ilyen jellegű történeteket :)

Mellesleg meg maximálisan tudok azonosulni a főszereplővel ajándékvásárlás terén, nálam tanácstalanabb lelket szerintem még nem hordott hátán a Föld xD

~Kitty

Melissa Bonnie írta...

Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet, és azonosulni tudtál vele :D valahogy ehhez nagyobb reményeket fűztem, hogy jobban fogja érdekelni a népet, meg igazából többet is foglalkoztam vele, mint a másik ilyen kis egypercessel, ami már ki lett rakva a nevem alatt.
Köszönöm, hogy írtál! Sokat jelent :)❤

김산디 írta...

Szia^^
Engem már az elején megrendített az, hogy főszereplőnk egyedül sétálgat a tömegben, főleg az a része, hogy mindenki másfele ment, másfele nézett. Eszembe juttatta nyomorúságos gimis éveimet, amikor hasonló cipőben jártam, ugyanakkor örültem is annak, hogy most már nincs ez így:-)
Sajnos az is eszembe jutott, hogy én is elvagyok még maradva az ajándékvásárlás terénXD
Amikor felhívta őt a nővére, azt hittem, ő fogja majd bemutatni neki azt a rejtélyes személyt, akire a címben utaltál. De ki tudja? Még az is lehet, hogy a dolgok összefüggésben állnak egymással, és a nővére ugyanazzal a sráccal szerette volna összeismertetni, aki visszaadta a telefonját:-)
Igazából nem tudtuk meg, hogy ki volt a rejtélyes idegen, de egy egypercesnél nem zavar az ilyen befejezés, sőt, kifejezetten tud ütni egy ilyen megoldás:-)
Köszönöm, hogy olvashattam!
Szandi

Melissa Bonnie írta...

Annyira, de annyira örülök ezeknek a pozitív visszajelzéseknek! :D amúgy olyan szívesen elmondanám, hogy van-e összefüggés és milyen az az összefüggés, de az meg elrontaná a hangulatát ennek az egésznek :D. Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm a kommentet! 😀❤

Megjegyzés küldése

 
©Suzanne Woolcott sw3740 Tema diseñado por: compartidisimo